Az alábbiakban néhány vendégünk véleményét adjuk közre, melyek a Lucullus BT-vel kapcsolatban születtek. 

•  
•  
• „Kedves Nagyétkű Társak!

Örülök a lehetőségnek, hogy újra veletek (l)ehetek. Az ökör iszik és – szerintem – eszik magában, együtt minden sokkal könnyebb, így a lakomázás is. a barátsághoz a gyomron keresztül vezet az út, hiszen a finom italok megoldják a nyelvet, a remek étkek kényeztetik a lelket. Amíg együtt csemegézünk, úgy érzethetjük, hogy miénk „egy szelet” a világból. Ne feledjük, hogy célunk: világuralomra törni. Módszerünk: szépen lassan megenni az egész világot. Ma is azért vagyunk itt, hogy eme nemes küldetést teljesítsük, így hát nem is szaporítanám tovább a szót, inkább emeljük poharunkat a következő lakomára! Ne feledd, teli hassal mindenki sokkal szebbnek látja a világot!”

Varga Viktória, RTL KLUB online

• „Nekünk nagyon tetszik a LUCULLUS BT: főleg barátságot és étteremlátogatásokat jelent számunkra. Sok barát együtt, sok finom - és nem gyors – kaja. Nagyon szeretjük.

Wang & Erika, Lanzhou kínai étterem

• „Finom ételek, szuper kikapcsolódás, remek emberekkel!”

Turóczi Ágnes, Giraud International

• „Bár ritkán járok étterembe, a LUCULLUS-szal ez is más. Eddig két kalandon vettem részt. Eddig minden OK.”

Kis József, Electrolux Budapest

• „Teljesen jó kezdeményezés, jó lesz, ha így folytatódik. A folytatás csak ennél jobb lehet!”

Csipak Zoltán, szakács

• „Este van. Szép, holdfényes nyári este. Elindulok a metró megálló felé. Nincs nagy tömeg, csak néhány ember ácsorog a megállóban, fiatalok, idősebbek vegyesen, van, aki elegánsan, van, aki lazább szerelésben. Egyszer csak hozzám lép egy magas, rövidre nyírt hajú fiatal férfi és nekem szegezi a kérdést: akar maga lassan enni ?

Körülnézek, de vagy senki nem hallotta a kérdést, vagy csak úgy tesznek, mintha süketek lennének, és semmi közük nem lenne a diskurzushoz.

Mivel nem válaszolok, ismét megkérdezi, csak már egy kicsit határozottabban : akar maga lassan enni?

Bátortalanul megkérdezem, hogy mit jelent az, hogy lassan enni. „Slow food” válaszolja ő. Aha, mondom én, mint aki érti, miről van szó.

Látom a férfin, hogy észrevette a tanácstalanságomat, most már kedvesen mosolyog, megfogja a kezemet, erősen megszorítja, és ekkor valami csodás dolog történik : repülni kezdünk.

Szemeim előtt feltűnik a kínai Nagy Fal. Tetején integet Wang barátunk kopaszra borotvált fejjel, mellette rengeteg csodás ételkülönlegesség, amelynek nem tudunk ellenállni, ezért landolunk. Nem tudunk betelni az ételcsodák élvezetével, így kicsit többet eszünk és pihenünk a kelleténél, de nincs mese, menni kell, ezért tovább repülünk.

Nincs messze a következő úti cél, a csodás India, ahol ismét ezernyi varázslatos íz-élmény vár ránk, nincs rá szó, hogy részletesen leírjam mindet.

Arany, ezüst, bíbor, türkíz és zöld színek kavalkádjában repülünk tovább az éterben az orosz sztyeppék fölött, amikor egy kedves szőke lány integet: gyertek, biztos megéheztetek!

Nem csalódunk, a szépség páratlan ételeket kínál fáradt testünknek, fűszerezve a lélekmelegítő és erős vodkával, új erővel folytatjuk utunkat.

Kicsit megkavarodva a jó erős italtól Szlovákia felé tévedünk, de nem bánjuk meg, mert a savanyúkáposztás sztrapacska megnyugtatja gyomrunkat, a jó sör pedig megindítja vesénk normál működését.

Mire felocsúdunk, Hellasz földje felett repdesünk. Gavrilos barátunk számított érkezésünkre, és olyan parádés ételsorral várt minket, amit talán csak Nagy Sándor élvezhetett egy-egy  győztes csata után. A mi görögünk nem fukarkodik az isteni nedűkkel sem, pompás borokkal tölti újra és újra poharainkat.

Erős szél kerekedik, és felkap bennünket, nincs erőnk repülni, csak hagyjuk, hogy sodorjon a légörvény, így kerülünk Szíriába. Az emberek nagyon kedvesek, az ízek sem rosszak, de mi mégis úgy érezzük, hogy nem az igazi. Valami hiányzik.

Gyorsan felcsatoljuk távolsági szárnyainkat, mert nagyon hosszú út áll előttünk, tangót akarunk táncolni. Argentínába már zárás után érkezünk, de mégsem a maradékot kapjuk, a személyzet már nem hazai, az éttermet is átfestették, tangót sem táncol senki, de nem bánjuk, jól érezzük magunkat. Maradnánk még, mert mintha csak éreznénk utunk zsákutcáját, de az ismeretlen erő magával ragad, és Azerbajdzsánban pottyant a földre.

Kár volt. Nagy kár. Kísérőmmel összenézünk, és megfogadjuk, hogy erről a helyről többé nem beszélünk.

Ahogy ismét a levegőbe emelkedünk gyönyörű tavakat látunk, hatalmas rénszarvascsordákat, amelyek békésen legelésznek a csodás Lappföldön. A Mikulás integet a szánján, és mutatja az utat a legközelebbi menedékházba. Nagyon elegáns környezetbe csöppenünk itt Finnországban, egy kedves házaspár vendégszeretetét élvezzük, ellátva minden finn földi jóval, és kiderül, hogy kísérőm a nyelvüket is beszéli, jól elszórakozunk

Sietnünk kell, mert meglátjuk Nils Holgersont és Márton ludat az égen, követjük őket, és így kerülünk Szécsénybe. Végre hazai ízek, gondoljuk, mert oly régóta vagyunk már úton, oly sok portán megfordultunk, oly sok ízt éreztünk, de elfáradtunk, és hiányzik egy kicsit az otthon íze, illata. Nem csalódunk, minden tökéletes. Olyan, mint otthon.

Még fel sem ocsúdunk, Wang kopogtat az ajtón, és kedves mosolyával az arcán invitál bennünket ismét az  otthonába. Nem akarunk ellenállni. Megyünk. És most sem bánjuk meg.

De most mi van? Mi történt? Mi ez? Hol vagyok? Hol az a fiatal férfi, aki kísért az utamon? Mi? Hogy az egy álom volt? Egy álom? Ne hülyítsetek!

Nem, nem lehet álom. Egy frászt álom. Csak meg tudom különböztetni a képzeletet és a valóságot!

Jé! Ő az. Megismerem. Itt áll mellettem. Úgy hívják Gábor!  Na ugye, hogy nem álmodtam!? 

De jó, ez király! Ez itt a valóság. Ez a Lucullus BT. A lassúevők. Mi mindannyian. „

Molnár Gabriella, Expressz Magyarország Kft.

• „Kedves Társaim az étkezés oltárán! Miért is jó LUCULLUS-tagnak lenni? Nos, rendkívül hosszasan lehetne taglalni, de a lényeg mégis csak maga az étek! Olyan fogások, melyek nem díszítik mindennapjainkat, talán soha sem járunk ott, ahol azok az ételek helyettesítik a pörköltet vajas nokedlivel, vagy a testes gulyást, ne adj’ isten a remekbe szabott Dobos tortát. Együnk, hogy megismerjük a világot, spirituális kapcsolatba kerüljünk olyan vidékek lakóival, akik talán sosem kerülnének ilyen közel hozzánk másképp. Boldog étkezéseket és békés emésztést kívánva az új esztendőre is:

Ghavrilos, Gyradiko étterem

• Ellenállhatatlan - de miért is kéne ellenállni? Érzéki - a legjobbat adja, és a legjobbat hozza ki belőled. Elvarázsol - és sosem tudod, hogy a varázslat honnan érkezik.”

Bartha Emese

• „Bátran állíthatom, hogy valami új és remek dolog vette kezdetét Magyarországon, 2003. decemberében. Remélem, hogy sikerült a T. tagoknak megmutatni a világ kulináriájának igazi, lassú, autentikus és egészséges arcát, jó minőségű ételekkel, remek szakácsokkal és étteremtulajdonosokkal, pompás kalandokkal, pazar történetekkel és finom ízekkel. A jövőben is hasonló filozófiával próbálunk meg maradandót alkotni, Lucullus-hoz, Krúdyhoz, Brillat-savarin-hoz, Vatel-hez, Alexander Dumas-hoz és sok más gasztro-guruhoz hasonlóan, akik mind-mind örökre bevésték nevüket az egyetemes gasztronómia történelmébe”.

Turóczi Gábor, a LUCULLUS BT egyik alapító tagja

• „Hogy miért szeretjük a LUCULLUS-t? Mert eme remek helyeken kellemes emberek eszement eledeleket ehetnek.„

Rostási-Szabó Zsuzsa, Magyar Országgyűlés, Civil Iroda

• „Eddig csak két Lucullus-kalandon voltam: Wangnál és a szilveszter előtti koktélozáson, úgyhogy nagyon okosat nem tudok mondani. Első alkalommal nagyon meglepett, hogy bár nagyétkűek társaságáról van szó, mindenki viszonylag jó formában volt - mindenképpen vonzó perspektíva, ha az ételkultúrát a testkultúra részének tekintjük. Szeretek étterembe járni, és jókat enni-inni, így a kezdeményezés céljaival teljesen egyetértek. Munkám (újságírás) szempontjából is nagyon jól jön a Lucullus-vezérek terepfelderítése, hiszen egyik feladatom az étteremkritika. Egyébként meg felemelő érzés, amikor baráti társaságban étterem-keresés alkalmával az ember megvillanthatja a titkos gyöngyszemekkel kapcsolatos jól-informáltságát. Tetszenek az ételekkel kapcsolatos magyarázatok: némi szellemi táplálékkal a puszta hedonizmus miatt érzett lelkiismeret-furdalás is egyszerűbben leküzdhető. Köszönöm Gábornak és a többi terepfelderítőnek az áldozatos munkát, amelynek aztán mindnyájan élvezhetjük a gyümölcseit.”

Balázs Eszter, The Budapest Sun

·         „Ez év nyarán abban a "megtiszteltetésben" részesültem, hogy meghívást kaptam Gábor barátomtól a párkányi Popey nevű szlovák étteremhajóra, hogy eltöltsek ott egy kellemes vacsorát. Mivel gasztronómiai iskolában "nevelkedtem" (gasztronómia és turizmus szakon) érdekesnek találtam a "Slow Food" mozgalom ötletét, ezért örömmel fogadtam a meghívást. Ha megkérdeznék, melyik "foglalkozás" lenne számomra érdekesebb: vendégnek vagy vendéglátónak lenni, nem gondolkodnék sokat a válaszon... :-) Úgy vélem ezzel mások is egyetértenek. Enni: élvezet, de ha ezt megfűszerezzük azzal, hogy egzotikus ételeket egzotikus helyen, kellemes társaságban, akkor a válaszom természetesen: vendégnek lenni. :-) Azt hiszem az életünk minőségének javításához az első út a gyomrunkon keresztül vezet, amit nem árt kiegészíteni egy kis kulturális háttér-információval. Amikor az ember egy "ismeretlen" társaságba kerül, az első benyomások mérvadóak lehetnek. Értem ez alatt például az étterem "image"-ét, a tulajdonos és a felszolgálók hozzáállását, az ételek minőségét (és nem utolsósorban mennyiségét). Ezek azok a dolgok, amelyek meghatározzák azt az összképet, amiről az egyén véleményt alkot. Megelégedve gondolok vissza arra az öt vacsorára, melyeken részt vettem. A kellemes ízek mellett kedves emberekkel ismerkedtem meg, akik - foglalkozásukat tekintve - az élet különböző területeiről gyűltek össze, színezve ezzel a Baráti Társaság légkörét. Talán ennyi elég is az "áradozásból"...”

Még egyszer köszönöm a meghívást és a továbbiakban kívánok mindenkinek Jó Étvágyat és Sikerekben Gazdag Új Esztendõt!

Csabai Richárd

• „Apropó, hol is tartottunk?

- Hol, hol, hát a LUCULLUS-nál.

- Te, az valami zabálós cucc?

- Nevezhetjük így is, annyi különbséggel, hogy talán inkább arról szól hogyan együnk sok-sok finomat lassan, élvezettel és semmi esetre sem a zabálásról.

- Akkor ezt nem nekem találták ki. Tudod, én simán benyomom, amit elém tesznek, mert ha kaját látok, már csak arra tudok koncentrálni, hogy egy lendülettel felfaljam. De Te megint csak jól helyezkedtél.

- Gondolod Te, de én tudom is. Egyébként nekem is ez a bajom. Szívok is minden alkalommal rendesen, mert tudod LUCULLUS-éknál ez úgy indul, hogy alapjáraton van vagy tíz-húsz fogás, olykor még több is (mint Wang-nál a kínai kajáldában. Ne tudd meg!). Naná, hogy az éhhalál küszöbén rendesen beindulnak a létfontosságú életfunkcióim. Sejted, hiszen ekkor már vagy két napja egy falatot sem ettem. Szóval elkezdek „csipegetni”, mert hát többnyire minden rohadtul finom és mire felocsúdok, már simán a negyedik, ötödik fogásnál tartunk. Na jó, nevezzük előételnek. Ami önmagában még nem lenne baj, de hát egyre jobb kaják jönnek és ekkor én már kész vagyok. Érted!!! Egyszerűen nincs több hely, a libatollat meg valahogy nem tudom bevállalni. Szóval úgy a lakoma közepétől csak bámulom, hogy milyen jókat esznek a többiek, ami alapjáraton is még legalább jó egy-két óra. Hát ez a szívás! Persze mindig megfogadom, különösen a Ghavrilos óta, de idáig még nem jött be. Jóllehet nemcsak én tehetek róla. Az a kínai csávó – tudod, akit említettem – hát legutóbb az is rendesen bekavart. Simán kifeküdtem úgy a marha falatok magasságában. Szólnom kellett volna a többieknek, meséljék el milyen volt a többi kaja.

- Ha már ennyire jókor és jó helyen vagy, miért nem szólsz nekik, hogy figyeljenek rád és tanítsanak meg LUCULLUS-osan zabálni?

- Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe! Tökjó, hiszen zabálni már tudok, a többivel meg görcsöljenek ők, elvégre értenek hozzá.

Figyeljetek! Egy kis sikerélmény évvégére. Értitek?

Nem figyelnek. Csak esznek, esznek… Akkor hadd szóljon, zabáljuk át magunkat az Új esztendőbe!

BUÉK nektek LUCULLUS-os gyerekek!”

Bottka Bertalan

• „Érdekes megfigyelni, hogy egy jó ötlet és egy csoport, a hagyományőrző újdonságokra nyitott társaság, mekkora viszhangot tud teremteni egy olyan egyszerű társas eseménynek, mint a táplálkozás. A LUCULLUS Baráti Társaság hiánypótló egy olyan világban, ahol az emberek lassan azt sem tudják megmondani mit ettek vacsorára a televízió képernyője előtt ülve. Legalább száz ember újra átéli a kellemes baráti beszélgetések élményét egy szépen terített asztal mellett, mely néhány évtizeddel ezelőtt teljesen normális, mindennapi (nem-)eseménynek számított volna. Felemelő érzés különféle anyagi és szellemi hátterű emberekkel találkozni alkalmanként, ahol nem a vallási vagy politikai nézetek mozgatják meg az emberek fantáziáját, hanem a békésen elköltött ebéd vagy vacsora. Sokaknak nem adatott meg a lehetőség, hogy a világot körbe utazva találkozzanak különleges ízekkel és táplálkozási szokásokkal, így a LUCULLUS BT nemzetközi gasztronómiákat felfedő kalandozásai a társaság tagjait is nyitottabbá teszik a világ megannyi kultúrája felé.”

Teisenhoffer Vicki, Vándorkő Képügynökség

A LUCULLIÁSZ - tehát a LUCULLUS BT kalandjainak összessége - XII. fejezete az Úr 2004. esztendejének végén volt esedékes. Mivel ez idő tájt mindenki el volt telve az ünnepek édes otthonának a főztjeivel, a legnagyobb problémát pedig a test különböző pontjain Karácsony táján szépen kinőtt zsírfoltok szemlélése jelentette, ezért ezt a kalandunkat nem az ételekre, hanem az italokra koncentráltuk. Utunk a PING PONG koktélbárba (cím: 1061-Budapest, Király u. 34., tel: 413 71 80) vezetett, ahol PETŐ TAMÁS magyar mixerbajnok gondoskodott az italainkról.

A RUDAS ROMKERTTŐL A PING PONG KOKTÉLBÁRIG

Koktél-megismerési kalandunk a PING PONG ázsiai koktélbárba vezetett, ami nagy koktél-ivók szerint Budapest egyik legjobb koktél nevű italokat készítő helye. A bár egy éve üzemel, de a tulajdonosok már öt éve jelen vannak a hazai koktélpiacon: akkor nyitották meg a májustól-szeptemberig működő Rudas Romkertet is, aminek gyakorlatilag a téli verzióját szerették volna viszontlátni a PING PONG-ban. A hely vezetői nagy perspektívát láttak a most sétálóutcává alakuló Király utcában, és azt szeretnék elérni, hogy a bár egy amolyan bulizás előtti „találkozós-vacsorázós-koktélozós” helyszínné avanzsáljon. A helynek mindenképpen egy ázsiai eredetű – de nem túl komoly – nevet szerettek volna adni. Fontos volt az is, hogy a magyar ember is megértse a nevet, és persze az is, hogy a névre lehessen majd később szlogent, illetve marketingstratégiát építeni.

ÁZSIAI VÉRVONALAK

Korábban a PING PONG helyén a SZINGAPÚR nevű kínai étterem volt megtalálható. Később a helyet ÓPIUM étteremnek hívták: ez a műhely nemcsak a kínai gasztro-univerzumra koncentrált, hanem vegyesebb ázsiai ízvilágot kínált az idelátogatóknak, és a profil fővonalát a thai és indonéz ételek képezték. A PING PONG mai enteriőrjén érezhető a korábbi éttermek atmoszférája, amelyet a tulajdonosok szánt szándékkal őriztek meg. Ez a múlt természetesen nem hagyhatta érintetlenül a jelenlegi étterem és koktélbár ételprofiljának az alakulását sem.

A FŐZŐ NÉNI KIKANDIKÁL A HÁTIZSÁKBÓL

A koktélbár egyik tulajdonosa, PERLAKI ZSUZSA három hónappal ezelőttig még reklámfilmgyártással foglalkozott, ma azonban már ideje nagy részét a PING PONG-ban tölti.  Többek között neki köszönhető, hogy a hely az enteriőrön túlmenően az ázsiai ízekből is valamennyit megőrzött.

Zsuzsának ugyanis a titokzatos Délkelet-Ázsia a kedvenc helye: valamilyen megmagyarázhatatlan vonzerő gyakran a kék bolygó eme féltekére húzza őt, mint az Ezeréves Sólymot a Halálcsillag. Ismerősnek számít Thaiföldön, Indonéziában, Vietnamban és Kambodzsában, amely országokat hátizsákkal kalandozza körbe. Igazi Slow Food ember révén egyik kedvenc elfoglaltsága, hogy a helyi ételekkel is megismerkedjen. Véleménye szerint az igazi ázsiai konyha nem a nagyvárosok éttermeiben készül, hanem a falvak és kisvárosok fazekaiban, amelyeknek rotyogó tartalmát „főző nénik kavargatják, kis bódéikban”. Itt lehet ugyanis a legközvetlenebb kapcsolatba lépni az igazi, népi konyhával – amit akkor is érdemes kipróbálni, ha az ember biztosan tudja, hogy másnap bosszút áll rajta a saját bendője.

Ezzel az elszántsággal tulajdonostársai sem tudtak szembeszállni, és ennek köszönhetően megőrizte a Ping-Pong az eredeti ázsiai vérvonalat. Ez egyébként főleg a külföldieknek tetszik, ugyanis a paprikás krumplin és rántott húson felnőtt magyar fogyasztók egészen egyszerűen idegenkednek az ismeretlen ízek megízlelésétől.

ÉS MOST NÉHÁNY SZÓ A PING PONG KONYHÁJÁRÓL

A Ping Pong konyhája röviden a japán esztétikum, a XXI. századi népkohászat és a nemzetközi cyberbár jelzőkkel írható körbe. Az ételek ugyanis gusztusosan kerülnek felszolgálásra, a különböző népek konyhái reprezentálódnak, és van valami egészséges, könnyed, ázsiaias ízű és állagú állapota az ételeknek, ami végül is megtalálható mindenféle nagyvárosi trendi helyen, a világ bármely pontján. Van egy olyan gyanúnk, hogy a francia konyha és az ázsiai trükkök nászáról van szó, egyébiránt.

A konyhafőnök egyébiránt saját maga egy ilyen nemzetközi sorstörténet: itthonról elszabadulván a szamurájok és jakuzák földjére vitte az élet, és itt, a Távol-Keleten különböző éttermek konyháiban tanulta a japán konyhaművészetet, amelyet sikeresen épített rá európai tapasztalataira. Ezt a LUCULLUS BT tagjai is egyöntetűen megállapították.

Különlegességképpen megemlítendő a Tom-Yam leves, ami nem más, mint egy thaiföldi népleves, amelyet csak kevés helyen készítenek jól Budapesten. Ugyanilyen thai különlegesség a csípős, pirított tészta is, frissen aprított zöldségekkel és sült jércemellcsíkokkal meghintve, némi szójás alaphangra komponálva. És persze nem lehet elmenni a Nasi Goreng mellett sem, ami az indonéz konyha egyik remeke: sült rizs rákkal és csirkével. Megjegyeznénk, hogy aki az igazi thai és indonéz ízeket kutatja, jól teszi, ha ide betér. Az itteni kompozíciók ugyanis jobban hasonlítanak az eredetihez, mint amit a magukat thainak és indonéznek nevező, többnyire Junk Food kutyulékgyárak képesek produkálni.

A LUCULLUS ÉTELSOR

Ugyan az est a koktélokra volt kihegyezve, viszont ételek nélkül meg/be is lettünk volna lőve, ezért ittlétünk alkalmából összeállítottunk egy könnyed – a LUCULLUS-os hagyományokhoz hű – széles skálájú, nemzetközi - ételsort - amely az idei kalandokból ismerős ízeket prezentálta. Ezek a következők voltak:

• SANDOKAN leüti KATSUMOTOT, aki viszont megfojtja ellenfelét: azaz TIGRISRÁK TEKERCS. Ez az étel nem más, mint rántott rákfarok, némi csípős, indiai jellegű, friss csatnival. Jól passzol gyöngéd, légies koktélokhoz.

• Vízidisznó a Csendes-óceáni Korallzátonyon lebegve: azaz bacon-be tekert VIZIGESZTENYE mézzel. Ez egy könnyed harmóniákban egyezteti a francia sonkaszalonnás tekercselést az ázsiaiak szójaszószos, és friss zöldségeken alapuló ízeivel.

• Sancho Pansa királyi előétke az itáliai kiránduláson, azaz BRUSCHETTA. Ez nem más, mint a talán mindenki által ismert házi pirítós fokhagymás paradicsommal, és olívával, ami a világ legjobb étkeinek az egyike egyébként. Az olasz konyha külön imát érdemel, és erre készülünk is.

• Szerva itt - csere ott: jön a RÁNTOTT CAMAMBERT áfonyával, mézes chilivel. Erről nem érdemes beszélni. Bárhol lehet ilyet kapni.

• CORTEZ megpuhul az azték napsütésben: azaz MÉZES CHILIS TÉSZTA csirkemellel és zöldségekkel. No, ez az egyik különlegesség. Tagságunk egyik kedvenc étkévé nőtte ki magát, és nagy elismerésnek örvendett. A tészta megőrizte enyhén roppanós frissességét, a szószok valóban édeskés, de határozottan csípős ízeket hoztak, a ropogós, friss zöldségek mellé.

• A HÉT AMIGO visszavág, azaz csípős CHICKEN & CHIPS. Erről sem érdemes sok szót vesztegetni.

• ABU MAHARADZSA kedvence, miután magához tért Sir Lancaster-rel történt whisky ivásából, lent, az indiai monszun esőáztatta földjein: azaz RAITA (indiai joghurtos zöldségsaláta). Ez az európai álmodozók által elképzelt raita – jó ízű étel, de a mi tapasztalataink szerint messze áll a valóságtól. Fitneszvideokazettarealitással bír.

• VALAMI AMERIKA a köret, azaz PING PONG STEAK BURGONYA

• ÉS A VÉGE, MÉG VALAMI AMERIKA: azaz CHOCOLATE BROWNIE. Ez utóbbi súlyos, mint az amerikai ember akarata és konoksága. Jó ízű étel, és jól hozza az eredeti mintapéldány formáját.

ÉS VÉGÜL, AMIÉRT JÖTTÜNK: A KOKTÉLOK VILÁGA

A koktélkaland előtt a LUCULLUS BT Alkoholista Divíziója megpróbált utánajárni annak a rejtélyes történetnek, hogy miképpen is alakultak ki a koktélok. Primer és szekunder kutatásokat egyaránt végző lelkes és porzó torkú kutatóink két genezis-teóriával hozakodtak elő. Ezek alapján két magyarázat szültetett. Egyfelől a koktél szó az angol „cock-tail” (tehát kakas-farok) szóösszetételből ered: eszerint a koktélok oly sokszínűek, mint a kakas farktollazata. A másik magyarázat a századelejei new-orleansi patikusok világából eredeztetendő. Régi mondák szerint a franciák által alapított újvilági városban a patikusok nagy keverőmasináknak számítottak. Persze, szigorúan csak a gyógyszerek terén. Nos, egy idő után egy bátrabb patikus a keverés tudományát átvitte az italok területére is, amikor is „cocketier-ben”, azaz tojástartóban kezdte el kínálni vendégeinek különböző, saját keverésű italait. Az italkeverésekből hamar kultusz lett, és az emberek elkezdtek mindenféle drinkeket össze-vissza kutyulni, a világ minden táján, egészen a mai napig.

KAKASTOLL vs. PÁVATOLL

A LUCULLUS BT Étel és Italfeldolgozási Digesztív Divíziójának a képviselője nem átallotta felvetni, hogy a kevert italok, a cock-tailek (kakasfarok tollak), esetleges alternatívaként jelentkezhetnek a római evőemberek pávatollaival szemben: ugyanis minél több ilyen szubsztancia érinti a torkunkat, annál nagyobb az esély arra, hogy gyomrunk tartalma előbb napvilágot lásson, minthogy evőemberi korpuszunkba való beépülésével saját magunkat szolgálná. Szorgosan kísérleteztünk, de ez a premissza nem nyert bizonyítást, ami miatt a híresztelést felverőket jól levertük.

Nagyon sokat jelentett persze Pető Tamás mixerbajnok profi segítsége is. A PING-PONG itallapján több mint százféle koktél szerepel – főleg Vodka, Whisky, Gin, Rum, Tequila alapú drinkek. Pető Tamás határozta meg a nem túl édes, egyszerűbb koktélok alapkoncepcióját a bárban, amelyet az itt megforduló mixerek egészítettek ki saját kreációikkal. Mindenki egyedi koktélok egész hadseregével ismerkedett, és a LUCULLUS egy egészen különleges világba nyert betekintést: a koktélok formai, alkimista, ízbeni kombinációi szinte végtelen kifejezési lehetőséget adnak a mixereknek. És persze, mint minden komoly dolog, ez is igényel tudományos felkészültséget és némi szerencsét is: ugyanis a koktélok esetében egy nanométernyi eltérés is katasztrofális következményekbe zülleszthet egy koktélivó estét. Ennek a trükkjeit tervezzük feltérképezni – előzetesen megjegyezzük, hogy Pető mesternek köszönhetően a kakastoll nem transzformálódott amolyan likvid pávatollá, nagytorkú tagságunk egyetlen tagja esetében sem.

A LUCULLUS Ó ÉS ÚJÉVI KÖSZÖNTŐI

A LUCULLUS BT lezárta a 2004. évet, és tagjaink ebből az alkalomból egy díjra való spekulálás szándékával felolvasták despotizmustól és diktatorikus hajlamoktól mentes tagságunknak véleményeiket nagyszerű mozgalmunkról. A legérdekesebb véleményekből itt közlünk most egy kis ízelítőt.

s.t. & t.g.

Az ókori görögök nemcsak haditetteikről, műremekeikről és filozófiai teljesítményükről voltak híresek, hanem hatalmas lakomáikról is. Egy-egy ilyen eseményen - Hippokratész feddése ellenére - akár negyvennél is több fogást felszolgáltak. Az aranykor reflexei egyértelműen meghatározzák a mai görög konyha mélystruktúráit is, amelybe a történelem rengeteg új elemet épített be. Hogy mi is az a modern görög konyha, annak a LUCULLUS BT Oknyomozó és Tényfeltáró Divíziója járt utána. Munkánkat egy igazi görög étekműhely, a GYRADIKO („a gyros-os”) tulajdonosa, GHAVRILOS ARGHYROPOULOS segítette. Ez a fantasztikus konyha egyébiránt, mint minden igazán autentikus hely, a világ végéhez nagyon közel - esetünkben Békásmegyeren (Királyok útja - Pünkösdfürdő u. sarok, tel: 06 20 385 9372) -, egy apró kunyhóban található, amiről az ember nem is sejtené, hogy milyen meglepetéseket rejt…

***

LBT: Mindenekelőtt azt szeretnénk megkérdezni, hogyan került a családod Magyarországra, és honnan jött az ötlet, hogy a Gyradiko-t megnyissátok?

GA: Az 1940-es évek végén Görögországban polgárháború zajlott, aminek következtében közel kétszázezer görög kerekedett fel és indult el szerte a világba. Sokan Németországba, Angliába, vagy Franciaországba kerültek, de mivel a menekülők többsége baloldali érzelmű ember volt, zömmel az akkori szocialista országokban kaptak menedéket. Akkoriban összesen száz-százhúszezer ember érkezett Kelet-Európába, többek között mi is. A Gyradiko megnyitása egy másik régi és érdekes történet. Az ötlet az első görögországi nyaralásom során született, 1975-ben. A vakációt követően, egy magyarországi családi beszélgetésen azt találtam mondani, hogy szerintem egy gyros-os boltot kellene nyitni Budapesten. Akkoriban ez egy elég merész gondolat volt és a család döbbent csenddel honorálta azt, hogy én ilyen eretnek nézeteket vallok. Engem persze nem lehetett megállítani. Közel tízéves fejjel néhány nap alatt készítettem egy komplett kalkulációt, hogy milyen költségei lennének egy ilyen hely beindításának. A családban teljesen kiakadt mindenki, mondván: „látjátok, ez a gyerek elment két hónapra a kapitalizmusba és két hónap múlva kapitalistaként jött vissza!”. „Valami nem teljesen stimmel a nevelésben” – gondolták ők, szegények.  Ettől függetlenül persze azt is mondogatták, hogy „hát ez így kivitelezhetetlen”. Nos én ebbe bele is törődtem akkor. Aztán hosszabb kitérők után, végül is 1999-ben megnyitottam a Gyradiko ősét.

LBT: Ami ugyanitt volt Budapesten, a III. kerületben, a Királyok útja és a Pünkösdfürdő utca sarkán..

GA: Igen, itt volt, bár lényegesen lepukkadtabb és csövesebb bolt formájában. Ettől függetlenül már akkor is igyekeztünk maximálisan a legtöbbet kihozni a gyros-ból. Voltak ugyan más ételek is, de akkor még a maihoz képest lényegesen szűkebb volt az ételválaszték. Aztán két évvel ezelőtt a helyi önkormányzat arra kötelezett bennünket, hogy bontsuk le az akkori épületet és építsünk egy újat, persze az ő elképzeléseik szerint. Mindezt természetesen nekünk kellett megfinanszíroznunk. Így alakult ki az új üzletünk, melynek legalább a neve megmaradt, a Gyradiko. Akkorra már kialakult a reklámszövegünk is, ami így szólt: „egy falatnyi Görögország”. Ennek szellemében próbáltuk kialakítani az új ételválasztékunkat. Számunkra mindig is az ízek voltak a legfontosabbak, és ezek sokszínűségét igyekszünk bemutatni az éttermünkben. Az egyes ízek, fogások „darabonként” egy-egy görögországi élményt idézhetnek fel mindenkiben - emellett persze minden ételnek megvan a maga kis története. Valahogy így sikerült elindítani a helyet. Ma már azon gondolkodunk, hogy tovább kellene lépnünk, mert már ezt a helyet is sikeresen kinőttük két év alatt és most már tényleg valami nagyobbra és látványosabbra lenne szükség. 

LBT: A „falatnyi Görögország” gondolaton időzzünk el egy kicsit. A görög konyháról rengeteg mítosz kering. Mindenkinek vannak ilyen-olyan elképzelései, de igazából csak kevesen tudják, hogy mi is az a görög konyha, milyen hatások és kulturális törésvonalak mentén alakult ki. Mi az, ami göröggé teszi ezt a nagy földrajzi területet, és nagy történelmi viharokat átélt konyhát? Van egyáltalán olyan, hogy egységes görög konyha?

GA: Erről épp könyvet készülök írni - tény, hogy sok furcsa és félrevezető információ kering… Én azt mondanám, hogy a mai görög konyha esetén három tájegység konyhájának az ötvözetéről beszélhetünk. Az egyik tájegység maga a szárazföldi Görögország, tehát az a rész, amit ma Görögország közepének tartunk. Itt zömmel a zöldséges ételeket, a hüvelyeseket és a nyárson sütött húsokat érdemes megemlítenünk. Az Ión-tengeri szigeteknek köszönhetően - amelyek hosszú éveken keresztül olasz/velencei gyarmatok voltak - rengeteg olasz hatás érződik a görög konyhán. A földrajzi közelség miatt az olasz hatást a nyugati görög partvidékeken is lehet érezni, ami a kicsit intenzívebb fűszerezésben és a tészták használatában nyilvánul meg. Azonban a legmarkánsabb, legzamatosabb, legfűszeresebb és legillatosabb része a görög konyhának a kis-ázsiai görög konyha. A görögök évezredek óta éltek Kis-Ázsiában. Izmir, avagy Smirna, vagy Konstantinápoly - a mai Isztambul - igazi „népkohók” voltak, hiszen éltek ott zsidók, örmények, görögök, arabok, törökök és szlávok is. És persze mindegyikük otthagyta nyomát a Kis-ázsiai görög konyhán. 1922-ben a görögöket elüldözték a kis-ázsiai partvidékről, a „hazatelepülő” görögök meg hozták magukkal azokat az ízeket, fűszereket és hagyományokat, amelyeket évezredeken keresztül használtak és gyakoroltak. Körülbelül az 1950-es, 60-as évekre tehető ennek a három konyhának az egyesülése. Azt megelőzően Görögország rendkívül szegény ország volt, ráadásul végigsöpört rajta egy polgárháború is, tehát nagy fejlődés nem tudott mutatkozni az országban. Viszont a gazdasági fellendülésnek köszönhetően az ország is megmozdult, és az egyes nagy konyhák elkezdtek „átjárhatóvá válni”. Ennek eredményeképpen a hatvanas évek végére Görögországban kialakult egy bizonyos konyhakultúra, amit általánosan a mai görög konyhának lehet nevezni.

LBT: Ez az egyesülés meglepően gyorsnak tűnik.

GA: A hatvanas évek végétől Görögország komoly gazdasági fejlődésen ment keresztül, aminek köszönhetően egyre többen költöztek városokba. A lakosság fele Athénben, illetve az Attikai-félszigeten él, valamint olyan nagyvárosokban, mint Thesszaloniki, Pátra, Larissza vagy Heraklion. A nagyvárosokba való tömörülés azt eredményezte, hogy viszonylag gyorsan keveredtek össze a különböző ételkészítési kultúrák. Természetesen ez az én teóriám. Érdekességképpen elmondanám, hogy amikor a nagypapám 1922-ben a többmilliós Isztambulból megérkezett az akkor még csak háromszázezres lakosságú Athénbe, csak annyit mondott: „milyen poros kis falu ez az Athén”. Az athéni konyhával kapcsolatban az volt a véleménye, hogy „az Athéniek nem esznek semmit – csak babot meg időnként húst, amit csak úgy megsütnek nyárson”.

LBT: A Gyradiko konyháját nem hagyhatta érintetlenül a család Kis-Ázsiai múltja.

GA: Valóban, nálunk a Kis-Ázsiai görög konyha dominál. Azért szerencsére a kollégáimnak köszönhetően a szárazföldi Görögország ételei is kezdenek megmutatkozni az étlapon. Újabban készítünk néhány jellegzetes ipiroszi ételt, mint például káposztás- és póréhagymás húst, a „kreas me lachano”, illetve „kreas me prasa”, ezek az ételek a hidegebb hónapokra jellemzőek. Megjegyezném, hogy mivel a családom egy része örmény, a konyhánkban kaukázusi eredetű ételek is megtalálhatóak. Az egyik specialitásunk a híres örmény leves, a ’manti’, ami húsleves alapon készül. A leves meghatározó elemeit képezik az apró húsos táskák, amelyeket a kínai vagy az olasz konyhától eltérő módon nem főzzük bele a levesbe. Régi örmény szokás szerint a húsos táskákat vajjal, sütőben ropogósra sütjük, majd közvetlenül tálalás előtt rakjuk a már kész levesbe. A levest egyébként fokhagymával kikevert joghurtra merjük. Az így feltálalt leves tetejére olvasztott, forró vajat öntünk, és ezt meghintjük egy kis friss petrezselyemmel. Brutális egy étel, de nagyon finom!

LBT: A mediterrán országokban, főleg a töröknél és a görögöknél meghatározóak a különböző előételek.

GA: Igen, ezekből nálunk is egy egész kis arzenál található. A kínálatunkból nem hiányozhatnak olyan klasszikus ételek, mint például a csípős kecskesajt-krém, a frissen sült juhsajt golyó, illetve a forró fetás rétes. Ezek mind jellegzetes görög előételfélék. Amikor a görög ember étkezik, általában több előételt rendel, és sokféle dologból eszik egy keveset. Ennek megfelelően a mi éttermünkben a görög konyhával ismerkedők rendelhetnek például egy speciálisan összeállított hideg előétel-ízelítőt. Ugyanígy van meleg előétel tálunk is, amelyen halakból, fetás rétesből, juhsajt golyókból, rákollóból, és egyéb finomságokból lehet falatozni.

LBT: Egy ilyen étkezés természetesen nem magányos műfaj.

GA: A leglényegesebb, hogy a görögök meghatározóan társaságban ülnek asztalhoz, és többen esznek többfélét. Minél több ember van ugyanis az asztal körül, annál több félét lehet kikérni a különböző salátákból, rétesekből, sajtokból és húsokból. Általában az asztal közepére kirakott tálakból mindenki közösen falatozik. Ezek a közösségi étkezések nagyon jól összehangolják az embereket. Amikor nem az van, „hogy ez az ÉN tányérom, ez az ÉN ételem” hanem az van, hogy: „ez a MI ételünk, és ebből mindannyian eszünk”, akkor sokkal meghittebbé válnak az étkezések. Ha hatan-nyolcan leülünk egy asztalhoz, akkor általában tíz – tizenkétféle előételt rendelünk. Ezekkel rendszerint úgy eltelítődik az ember, hogy legfeljebb csak három-négyféle főételt tud a társaságunk utána elfogyasztani. Ezeknek a közösségi étkezéseknek megvan az az előnye is, hogy lényegesen olcsóbb és sokszínűbb egy-egy vacsora.

LBT: Ezek a nagy közös étkezések Görögországban ma is a mindennapok részét képezik? Az emberek valóban szánnak időt arra, hogy kényelmesen, hosszasan, baráti társaságban vagy családdal együtt étkezhessenek, nap, mint nap?

GA: Kizárt dolog, hogy egy görög ne társasággal menjen el vacsorázni… Persze az utóbbi néhány évben, főleg az euró bevezetése óta, a görögök kénytelenek voltak lecsökkenteni taverna-látogatásaik számát. Mostanság jó, ha hetente egyszer meg tudják az ilyesmit engedni maguknak.  Szerintem, ha majd egy kicsit megerősödnek anyagilag az emberek és a pénztárcájuk jobban fogja bírni, akkor biztosan vissza fognak állni a heti két-háromszori tavernázásra.

LBT: Mennyire új keletű a tavernázás és a sokféle étel élvezetének a szokása? A hagyományos Görögországban hogy nézett ki egy átlagos ember étkezése?

GA: A szokások főleg tájegységekként mutatnak eltéréseket. A szárazföldi görög asszonyok például már hajnalban összerakták egy tepsiben az ebédhez valót. Majd mielőtt kimentek volna a földre segíteni a férjüknek, bementek a pékhez, otthagyták nála a tepsit, és azt mondták: „adok neked 10 drachmát. Kenegessed az ételt, tegyél rá citromot, olajat, meg amire éppen szükség van”. Délben, munka után, pedig visszamentek a pékségbe, ahol a pék visszaadta az ételt - készre sütve. Mindenki jól járt ezzel: a péknek semmibe nem telt, hogy a még amúgy is meleg kemencében megsüsse az ételeket – sőt, még keresett is rajta - az asszonyok meg segíthettek a férjüknek. Délben a háziasszonynak csak kényelmesen haza kellett mennie a tepsi kész kajával, kirakta az asztalra és a család meg tudott ebédelni. Az asszonynak csak annyi dolga maradt, hogy a salátákat és az egyéb kiegészítőket összerakja. Kis-Ázsiában más szokások voltak, amit leginkább az határozott meg, hogy az emberek többnyire városokban éltek. Polgári életmódot folytattak, a háziasszony meg tényleg „házi asszony” volt, és az ideje nagy részét otthon töltötte.  Egy-egy háztartáson belül fontos szerepet játszott a cselédség. A különböző nemzetekből származó személyzet szokásai akarva-akaratlanul a házigazdák mindennapjaira is kihatással voltak – így a görög konyha ízeinek az átalakulásához is.

LBT: Van egy görög étel, ami talán a világ minden pontján nagy népszerűségnek örvend: a GYROS. Az ember nagyjából csak annyit tud róla, hogy nyársra fűzött, nyesett húsról van szó, ami ilyen-olyan hozzávalókkal valamiféle péksüteménybe kerül. Ilyen jellegű ételt a hazai utcákon és büfékben is árusítanak „saurma” illetve „döner kebab” néven. Nyilvánvalóan vannak különbségek, de igazából senki nem tudja, hogy ezek miben rejlenek. Tudnál esetleg segíteni ennek a megértésében?

GA: Három különböző étel nevét említettétek, amelyek közül a magyarok talán a „gyros”-szal találkoznak a leggyakrabban - persze itt-ott elvétve hallani a másik kettőről is. Igazság szerint a következőket tudnám mondani. A leglényegesebb vita arról folyik, hogy melyik étel volt előbb: tehát az arabok, a görögök, vagy a törökök készítettek ilyen jellegű ételt először? Kétségtelen tény, hogy Santorinin találtak olyan ókori leleteket, amelyekből arra következtettek az archeológusok, hogy valamilyen gyros-hoz hasonló dolog készült már körülbelül 1500-2000 évvel ezelőtt is Görögország területén. Tehát, ha ennél „antikabb” a gyros-nak az eredete, akkor valószínűleg máshol kellene keresni… Bár mindhárom étel elkészítése hasonlónak tűnik, nagy különbségek vannak. A soarma, sawarma vagy saurma - többféleképpen mondják – arab-zsidó eredetű étel, ami elsősorban csirkéből készül. Manapság ugyan már készítik pulykából is, de az eljárás hasonló, mint a gyros esetében: a különböző pácolási eljárásokkal előkészített húst egy rúdra, függőlegesen, szeletekben fűzik fel, és körbe forgatva sütik meg. A döner kebab török étel, ami az esetek 99 százalékában friss borjúhúsból készül. Itt a hús felfűzése az igazi különlegesség. A tárcsára, ami a nyárson megtartja a húst, először egy szelet borjúhúst tesznek, majd erre darált húsból egy 10-12 centis réteget építenek. Erre egy újabb szelet hús kerül: végül is ezek a hússzeletek tartják össze az építményt… Erre aztán megint darált húst, majd megint szelet húst helyeznek, és igazából addig építheti a tornyot az ember, ameddig akarja. A döner kebab összeállítása igazi művészet: jól kell tudni bedagasztani a húst, ismerni kell az arányokat és érezni kell, hogy mennyire lehet kiszélesíteni a tornyot és milyen mennyiségű alap után „húzhatja kifelé” az ember, anélkül, hogy a húsépítmény később, sütés közben szétesne... A gyros abban a tekintetben mindenképp hasonlít a saurmára, hogy szelet húsokból készül, ami a görögöknél mindenféleképpen csak sertés lehet. A görögök ugyanis nem muszlimok, aminek köszönhetően mindenféle húst fogyaszthatnak. Az arabok és törökök, lévén, hogy ők muszlimok, vagy legalábbis a Korán hívei, nem fogyasztanak sertéshúst, mert a szent könyvük szerint az egy tisztátalan állat. Végül is teljesen jogosan, hiszen amikor még nem voltak hűtőszekrények, gyakorlatilag lehetetlen volt egészséges körülmények között tárolni a vágott sertéshúst – az ugyanis a forró klímában nagyon gyorsan megférgesedett és rettenetes betegségeknek biztosított jó alapot. Viszont Görögországban ez nem okozott problémát, mert ott nem volt annyira meleg, és így kialakulhatott az, hogy az emberek hagyományosan előnyben részesítsék a sertéshúst. Úgy gondolom, főképpen emiatt alakult ki az a szokás is, hogy a gyrost is sertéshúsból készítjük. Bizonyos ünnepnapokon szokás volt elhelyezni egy-egy bárányszeletet is a húsrakásban, amitől az egy kicsit aromásabbá vált. Ma ez már egyre ritkábban jellemző... Mindezek fényében azt hiszem, nem fair a Magyarországon lévő török illetve arab éttermek és büfék részéről, hogy az ételeik megnevezésénél a „gyros” szót használják. Egy kicsit pikírten meg is szoktam kérdezni egyik-másik arabtól, töröktől, hogy az ő nyelvén mit jelent az, hogy „gyros”? Mert hogy a szó önmagában is egy görög szó…

LBT: Ami mit is jelent?

GA: A „gyros” annyit jelent, hogy „kör”, tehát valami olyasmiről beszélünk, ami körben van és forog… Megjegyezném egyébként, hogy Nyugat-Európában letisztultabb a kép. A török verziót mindenütt kebabnak hívják, és az arabok is el tudták fogadtatni azt, hogy az ő ételüket saurma néven ismerjék. A gyros pedig gyros – és az emberek tudják, hogy igazából csak annyi a közös ezekben az ételekben, hogy nyársra fűzve sülnek…

LBT: Mik azok a komponensek, amelyeket egy gyrosnak mindenképpen produkálnia kell, hogy ezzel a névvel lehessen illetni?

GA: Ismételten a legfontosabb jellemző, hogy a gyros-nak sertéshúsból kell készülnie: mindenféle más verzió nem fedi a gyros fogalmát. A húst sokféle fűszerrel pácolják, de ez minden esetben az adott ételkészítő saját belátása és módszerei szerint történik. A frissen sült húst, miután a nyársról levágták, pitába csavarják. A görög pita lepényszerű, félig kelt tészta, ami valamivel vastagabb az arabok vagy a törökök által használt lepénykenyereknél. Az autentikus görög pitát frissen, rostlapon, olívaolaj és vaj keverékével lekenve sütik meg. Az a pita, amelyik a mikrohullámú sütőből kerül elő, az nem is pita. Bocsánat, ez így nem igaz, mert az is pita, csak nem megfelelő erre a célra. Ugyanilyen lehetetlen dolog a „zsebes” pita használata. Ilyet egyébként sem az arabok, sem a törökök nem használnak erre a célra: ők is inkább lavas- vagy naan jellegű lepénybe szokták beletekerni a saurmát vagy a döner kebabot. Tudniillik, lényegesen egyszerűbb becsavarni a komponenseket egy tésztalepénybe, mint beletuszkolni azokat egy zsebes valamibe. Bocsánat, az arabok azért egy dologra mindenképp használják a zsebes pitát, nevezetesen azzal esznek villa helyett, a letépett pitadarab szétnyitásával fogják meg a szaftos húsokat, salátákat, krémeket így a kezük nem lesz maszatos. Ötletes, nem?

LBT: És mik azok a komponensek, amelyek a hús mellé mindenképpen bele kell csavarni egy gyrosba?

GA: A pitába mindenképp illik belekerülnie a hagymának és a paradicsomnak. Innentől kezdve vannak variációk arra, hogy kerüljön-e bele tzatziki, vagy sült krumpli. Kétségtelen, hogy Athénben és környékén, legalábbis a hetvenes évek közepe óta - amióta én az eszemet tudom -, a sült krumpli, a hagyma, a tzatziki és a paradicsom minden esetben belekerült a pitába. Kétségtelen tény, hogy Észak-Görögországban, vagy Szalonikiben a tzatziki vagy a krumpli nem minden esetben ékesíti a gyrost. Sajnos az utóbbi években a különböző turisztikai központokban már a magyar, illetve europaizált ízlésnek megfelelően keletkeznek egyéb ízesítések is. Például a legutóbbi időkben megfigyelhető, hogy a gyrosba mustárt és ketchupot, vagy ’ne adj isten’ csípős „szutymót”, chillit is öntenek. Az én meglátásom szerint rendkívül furcsa hatást vált ki, ha egy krémes állagú, savanykás, fokhagymás, uborkás tzatzikihez például, egy édes paradicsomszósz párosul. A karikára vágott friss paradicsom mellett szerintem ez fölösleges. A mustár jelenlétét azonban valamilyen szinten még el tudom fogadni. A görögöknek van egy jellegzetesen világossárga mustáruk, olyasmi, mint az amerikaiaké: egy rendkívül aromás, de nem csípős, „mild”, azaz egy közepesen édeskés mustár. Na, ezzel a készítménnyel esetleg elképzelhető a gyros, de ha rajtam múlna, én a souvlaki pitát készíteném inkább ily módon. A souvlaki pitában ez a görög mustár a hagymával és a paradicsommal szerintem hibátlan párost alkot.

LBT: Mi az a souvlaki?

GA: A souvlaki egy picike rablóhús. Görögországban ezt zömmel sertéshúsból készítik, de a turisták nagy örömére most már csirkéből és pulykából is készülhet. A sertéshús rostlapon, vagy a faszénparázson sül. Az utóbbitól egyébként egy teljesen más aromát kap, és ebből kifolyólag nagyon finom étel lesz belőle. De rostlapon elkészítve is nagyon jó találat.

LBT: Görögországban az ételekhez milyen italokat szoktak fogyasztani?

GA: A görög nép alapvetően borivó. Fontos megjegyezni, hogy Görögországban nagyon kevés Európában ismert és elismert szőlőfajta van. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy sikerült megőriznünk azokat a szőlőfajtákat, amelyek már az ókorban is ismertek voltak. Ma is túlnyomórészt az ezekből készített borokat fogyasztjuk. Krétán például a mai napig vannak 2500-3000 éve létező szőlőfajták. A görög borok pontosan emiatt nem ismertek a nemzetközi piacokon, és emiatt nehéz őket például nemzetközi versenyeken is megmérettetni. Egy cabernet-t egy másik cabernet-vel össze lehet hasonlítani, de például egy Makedonikos féle sima, egyszerű, száraz vörösbort nem tudnak összehasonlítani semmivel, mert a Xinomavro szőlőfajtának, amiből ez a bor készül, egyáltalán nincs kultúrája Európában. A görög borok kapnak persze díjakat, mint egyedi borok, vagy mint specialitások, de „komolyabb” versenyeztetésről nem beszélhetünk. Ilyen különlegesség a retsina is, egy porszáraz, fehér, gyantázott bor, ami egyébként a görögök kedvence.

LBT: Mit jelent pontosan az, hogy gyantázott bor?

A retsinába a pinea fenyőféle gyantáját, a retsini-t keverik, és ebből a fából készülnek azok a hordók is, amelyekben a nedűt érlelik. Ahogy a görögök mondják: a retsína beleivódik a borba. Ebből készül egyébként rosé- és fehérbor is, de vöröset már nem állítanak elő. A retsina egyébként leginkább az Attikai-félszigetre illetve Evia szigetére jellemző, de egész Görögországban ismerik, és fogyasztják. Nekünk olyan a retsina, mint az olaszoknak a Chianti, vagy a franciáknál a Beajaulois. Ez a mi „alapborunk”.

LBT: Milyenfajta italokat fogyasztanak még a görögök?

GA: Az alkoholos italok közül az Ouzo és a Metaxa méltóak említésre. Az Ouzo gyakorlatilag egy ánizsos törkölypálinka, ami ugyanazon az elven alapul, mint a bolgár Mastika vagy a török Raki. A Metaxa szintén görög specialitás. Ez egy borpárlat, amelynek a receptúrája titkos. Egy dolgot lehet csak tudni: az ital tartalmaz egy bizonyos mazsolazselét, amelyet belekevernek. Ettől kapja a jellegzetes selymes ízét. De hogy ezt mikor és hogyan teszik bele, milyen eljárással és még mi minden kerül bele, az nem ismert. Többen megpróbálták már másolni Görögországban is, de kevés sikerrel. A mazsolazselé  a hideg, vagy a meleg hatására rendszerint kicsapódik és csúnya üledék keletkezik az üveg alján.

LBT: Milyen édességek határozzák meg a görög konyhát?

GA: Egyetlen dolog biztos: egy tisztességes görög tavernában nincs édesség. A görög vendéglős ugyanis hagyja érvényesülni a cukrászt is. A görögök nagyon szeretik az édességeket és a tavernázást követően rendszerint átmennek egy cukrászdába, hogy méltóképpen fejezzék be a vacsorájukat. Az egyik legjellegzetesebb desszert a „yiaurti me meli”, az igazi sűrű görög joghurt mézzel, amit tört dióval, vagy pisztáciával szórnak meg. Ez egy rendkívül finom, laktató, az ember gyomrát megnyugtató étel. Emellett egy rendkívül agresszív „afrodiziákum” is, aminek köszönhetően az éjszaka eléggé érdekesen is tud alakulni… A másik fontos desszertet a szezonális gyümölcsök jelentik, amelyeket leöntenek egy kevés mézzel és megszórnak fahéjjal. Kivétel ez alól a görögdinnye. Ezek az alapvető görög desszertek, amelyek azért időnként a tavernákban is megtalálhatóak. Innentől kezdve azonban a cukrászdáké a pálya: itt zömmel kis-ázsiai, török, arab desszerteket kínálnak, de megtalálhatóak a szárazföldi Görögország egy-két desszertje is. Ilyen például a „karidopita”- avagy diófelfújt. Ilyet én is tartok, amit én azért egy kis Metaxával is megspékelek. Azóta konyakos diófelfújtként terítem ezt a rendkívül látványos és nagyon aromás desszertet. Visszatérve a görög cukrászdákhoz: az olasz és török hatásnak köszönhetően fagylaltfélék is szerepelnek a kínálatban. Például az egyik nagyon agresszív görög – vagyis hát inkább török, mint a neve is jelzi azt - desszert az „ekmek kadaif”, ami egy cérnametélt tésztában készült diós sütemény. Az ételt szirupba áztatják és sűrű tejszínkrémből készült fagylalttal öntik le. Ez egy meglehetősen brutális kalóriabomba, és megvallom őszintén, hogy egy hatszor hatos nagyságú szeletnél nagyobb mennyiség elfogyasztását nem javaslom. Ez kész életveszély, és rendkívül sokat nyomhat az ember gyomrán is…

s.t. & t.g.

Nagyon nehéz elfogulatlanul beszélgetni egy olyan helyről, ahová az embert érzelmi szálak kötik. Ilyen hely a LUCULLUS BT-nek a China Lanzhou. Itt jött létre ugyanis nagyszerű evőklubunk, pont egy évvel ezelőtt, az évfordulónkat is itt ültük, és a tagjaink közül többen is felverték itt a tanyájukat. Úgy járunk ide vissza, mint korgó gyomrú emberbe a háló lélek, aminek ilyen szörnyű pillanatokban csak annyi jut eszébe: „home, swe-e-et home, Lanzhou-u-u…!”. A LUCULLUS pedig két lelkes evőemberrel gazdagodott – az étterem tulajdonosaival, a QIANG házaspárral – WANG-gal és ERIKÁ-val, akinek a becsületes kínai neve egyébként CHI YANYAN. Velük beszélgettünk a China Lanzhouról, a kínai konyháról és a kínai mindennapok evőrituáléiról (China Lanzhou étterem - cím: Budapest, VIII., Luther u 1/B., tel: :314 10 80).

****

LBT: Sok információ kering a kínai gasztronómia sokszínűségéről. Ennek a kontinensnyi országnak a konyháját tavaly Tompa doktor egy cikke egy bolygóhoz hasonlította – és más értekezésekben sem ritkák az olyan jelzők, mint „egy különálló kis univerzum”, egy „külön világ”, satöbbi. Szerinted vannak-e összegző irányzatok a kínai étekmesterségben? Ezeken belül hol helyezhető el a Lanzhou konyha?

WEQ: Kínában nyolcféle nagy konyhaművészeti irányzat létezik: a Lu, a Chuan, a Yue, a Min, a Su, a Zhe, a Xiang és a Hui, amelyek egyébként Kína nyolc nagy tájegységeinek a nevei.  A Lanzhou konyha végül is nem sorolható be egyikbe se. Olyan - ha már egy bolygóhoz hasonlítottuk a kínai gasztronómiát -, mintha a kínai konyha bolygója körül keringő hold lenne. Van is kapcsolata a hagyományos kínai konyhaművészeti irányzatokkal, meg nincs is. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy Lanzhouban – ami egy kis, két és félmillió lakosú város, az ország északnyugati vidékéhez közel - az iszlám a meghatározó vallás. A konyha alakulását nagyban befolyásolták a közép-ázsiai és mongol ételkészítési szokások. A Lanzhou konyhára így a nehezebb, csípős ételek jellemzőek. A lanzhouiak sok húst fogyasztanak – marhát, birkát, a nem muzulmánok sertést is -, és rengeteg chilit használnak. A zsír meg az erős ízek segítenek megküzdeni a hideggel, nem is beszélve a rengeteg pálinkáról…

LBT: Egy kicsit olyan, mintha a magyar konyháról beszélnél…

WEQ: Igen, valóban vannak párhuzamok... De azért Lanzhou igazi különlegessége a lanzhoui tészta. Ez az étel egész Kínában ezen a néven ismert, és az utcai ételek egyik legnépszerűbbike. Általában csípős húslevessel, friss zöldségekkel fogyasztják. A tésztát mindig főzés előtt frissen gyúrják rizslisztből, búzalisztből, vízből és egy kínai fűszerből, a Lamianjiból. Ezt aztán kézzel metélttészta vékonyságúra nyújtják, majd frissen kifőzik. Ettől kellemesen könnyed és ruganyos állagú lesz.

LBT: Van egy olyan érzése az embernek, mintha a kínai ételekben – függetlenül a területi vagy kulturális eredetüktől - létezne egy könnyen felismerhető, karakteres alapharmónia. Ez milyen fűszereknek köszönhető? És mi az, ami mondjuk a Lanzhou konyha ételeiben az alapharmónián túlmutatóan, meghatározza a helyre specifikus ízlésvilágot?

WEQ: A kínai konyhában rengetegféle irányzat van, és ennek megfelelően rengetegféle fűszerhasználati mód. Amire ti gondoltok, az csupán néhány fűszer, ami majdnem mindenütt, és minden ételben megtalálható. Ilyen a szójaszósz, a rizsecet, a szezámmag-olaj, a gyömbér és a hagyma. Osztrigaszószt általában a tengerparti vidékeken használnak előszeretettel. Lanzhoura jellemző, hogy a klasszikus összetevőkön kívül többfajta chiliszószt és mustármagkivonatot is használnak.

LBT: Azt is látni nálatok, hogy a nehéz húsokon kívül hatalmas a zöldségből készült ételek kínálata is.

WEQ: Igen, ez általában a kínaiakra is jellemző. Rengeteg zöldséget és gyümölcsöt esznek a kínaiak – ezeknek a nagy része Európában meg sem található. Így, tudomásom szerint rendes nevük sincsen, és nagyon nehéz lenne megnevezni őket. Nekünk is sokat kell importálnunk, illetve helyi kínai termelőktől beszereznünk, akik szerencsére melegházban, kis mennyiségben itt is termelnek friss, kínai zöldségeket.

LBT: A sok kínai konyhaművészeti irányzatból miért éppen Lanzhoura esett a választásotok? Miért ennek a holdnak a konyháját üzemeltetitek az éttermetekben?

WEQ: A helyzet adott volt. Amikor mi ezt a helyet megvettük, már dolgozott itt egy kiváló szakács, aki történetesen Lanzhouból származik. Ő Gucheng – a mesterséget Kínában tanulta, és mintegy huszonöt éves gyakorlattal rendelkezik. Ő felel a hideg ételekért és a tésztafélékért. Mi nagyon elégedettek voltunk vele, és úgy vettük észre, hogy a magyarok is inkább vevők erre a konyhára, mint más irányzatokra. Például a kantoni konyha szinte egyáltalán nem is képviselteti magát Magyarországon – se nem csípős, se nem sós, a magyarok semmit nem tudnak kezdeni vele… Szerencsére a szakácsunk mellé találtunk egy másik mestert is: úgy hívják, hogy Zhaojianqing. Ő fiatalabb, most 27 éves, de nagymestere a meleg ételeknek. Körülbelül tíz éve forgatja a lángoló wokot a konyhában profi szakácsként.

LBT: Jól vettük ki a szavaitokból, hogy a kínai konyhákban a szakácsokat aszerint különböztetik meg, hogy hideg ételeket és meleg ételeket készítenek?

WEQ: Igen, persze, egy ember végül is nem foglalkozhat mindennel… De gondolom, ez a magyar éttermekben is így van.

LBT: Nem, tudomásunk szerint nálunk nem tesznek különbséget hideg és meleg ételeket készítő szakácsok között… De térjünk vissza a kínai konyhára. Vannak-e esetleg más különbségtételek a szakácsok terén: csípős és édes, savanyú és sós ételeket készítők között? Vagy ez a két dimenzió létezik-e csupán?

WEQ: Csak ez a két dimenzió van. Illetve van egy harmadik: az édességeké, de ez egy külön világ. Általában Kínában csak a nagy éttermek engedhetik meg maguknak, hogy külön cukrászokat foglalkoztassanak.

LBT: Mindig látjuk, hogy a rengeteg kínai vendégen kívül sok magyar vendég van nálatok. Általában mit szoktak rendelni a kínaiak, és mit a magyarok?

WEQ: A magyarok nem nagyon rendelnek a számukra ismeretlen kínai ételekből. Általában mandulás-, vagy illatos csirkét fogyasztanak, és nem nagyon kalandoznak az étlapunk több mint száz, számukra ismeretlen étele felé. Az utóbbi időben kezdjük látni, hogy rendeléskor egyre többen kérik a pincérek tanácsát, és nagy érdeklődéssel figyelik a szomszédos – főleg kínai vendégek által körbeült – asztalokon megjelenő különleges illatú vagy látványú, számukra még ismeretlen ételeket. A kínai vendégek persze az egész étlapról rendelnek, hiszen ők pontosan tudják, mi micsoda.

LBT: Nektek egyébként mi a személyes kapcsolatotok a konyhaművészetekhez? Van-e esetleg a felmenőitek között szakács, ti foglalkoztok-e személyesen ezzel, vagy csupán egyszerű üzletként tekintetek a China Lanzhoura?

WANG: Az a helyzet, hogy én inkább megenni szeretem az ételeket. Amikor megkóstolok valami finomat, akkor mindig végiggondolom, hogyan lehetne azt elkészíteni. Soha nem tanultam főzni, viszont volt egy szakács barátom, akivel gyakran iszogattunk, és amikor megéheztünk, együtt főztünk. Tőle nagyon sokat tanultam.

LBT: Ha már itt tartunk: létezik egy legenda itt Európában, hogy a kínaiak nem bírják az alkoholt, és ennek köszönhetően nem is nagyon isznak…

WEQ: Na, hát ez nem igaz. A kínaiak rengeteg alkoholt fogyasztanak, évente ötmillió tonna pálinkát adnak el. Ezeknek a zöme rizsből vagy egyéb gabonából készül. Azt tartják otthon: minél erősebb a pálinka, annál jobb. Például a 39 fokos nem számít erősnek, az emberek inkább az 55 fokosat szeretik. De van nálunk 92-94 fokos alkohol is!

LBT: Ezt meg lehet egyáltalán inni?

WEQ: Hogyne. Általában hideg ételekhez fogyasztják. Amikor az ember felhörpinti, az egész testét forróság önti el. És megvan az az előnye is, hogy ha ilyesmitől rúg be az ember, nem fáj a feje tőle másnap.

LBT: Ennek az empíriának a magyar alkoholisták nagyon fognak örülni… Zárójelben megkérdeznénk, hogy az erős pálinkákon kívül vannak-e más italok, amelyek meghatározónak nevezhetőek? Vannak-e például ősi kínai sörök vagy borok?

WEQ: Van mind a kettő, de egyáltalán nem nevezhetőek ősinek: az európaiak hozták be Kínába. Például a mai napig népszerű kínai sör, a Tsingtao volt a legelső kínai sör, amelyet egy német szerzetes talált ki, és honosított meg Kínában. De a legelterjedtebb kínai ital a tea: ezt az emberek reggeltől estig folyamatosan fogyasztják, és a több száz fajta tea egy külön kis világot képez.

LBT: Így a vége felé járva ejthetnénk néhány szót arról, hogy Kínában hogy néz ki egy átlagos kínai ember mindennapi étkezése?

WEQ: Általában ugyanaz a rendszeresség van nálunk is, mint Magyarországon: reggelizünk, ebédelünk és vacsorázunk. Reggelire általában valamilyen könnyű levest vagy frissen főtt húsos táskát eszünk, csípős mártással. De van, aki a magyarok lángosához hasonló friss, olajban főtt tésztát fogyaszt. Ebédnél két-három főétel kerül az asztalra rizzsel, és gyakran levessel is. Nem ritka, ha ebédhez lecsúszik egy-két pohár pálinka is. Az ebéd egyébként ugyanakkor, dél körül van Kínában is. A legfontosabb étkezés azonban a vacsora. A kínaiak este hat-hét óra körül szoktak vacsorázni, és mindig többféle ételt esznek: hideg és meleg ételeket, zöldségeket, rizst, levest és persze isznak pálinkát is. Mindenből egy keveset… Tekintettel a sokszínűségre, a kínaiak gyakran esznek az utcán, és éttermekben. Ez így kényelmesebb és olcsóbb is, mind otthon főzőcskézni…

LBT: Még egy fontos kérdés. A LUCULLUS BT idén, éppen nálatok lett egyéves. Ti a kezdetektől lelkes tagjai vagytok a LUCULLUS BT-nek. Mit jelent számotokra ez az egész?

WEQ: Úgy gondoljuk, hogy a főzés egyfajta művészet, kultúra. Sajnos manapság, főleg a fiatalabb generáció megfeledkezik erről. A LUCULLUS emlékeztet arra, hogy mi is az igazi étel, hogyan és mit kellene ennünk az életünk során. Ezért szeretjük a LUCULLUS-t… Tulajdonképpen ez a mi filozófiánk is. Ha már a főzést művészetnek nevezzük, akkor a kínai konyha a világ egyik legkifinomultabb művészete. Sok szépség rejtőzik benne, és azt szeretnénk elérni, hogy a kínai konyhában rejlő értékeket a magyarok is jobban megismerjék. Nagyon sajnálatos azt látni, hogy a magyar vendégeim csak a szecsuáni vagy a gonbao csirkét ismerik…

s.t. & t.g.

Az egyéves LUCULLUS évfordulónkat azon a helyen ünnepeltük, ahol egy évvel ezelőtt a mozgalom elindult: a CHINA LANZHOU étteremben. Az ételsorról, a helyről és a kínai konyháról ezúttal nem írunk regéket, hiszen ezt alaposan, és kimerítően már megtettük, számtalan alkalommal.

Büszkék vagyunk arra, hogy stabilan növekvő pályára állt a LUCULLUS BT, és tagjaink mind a köz, mind a magánéletükben egyre komolyabb szószólóivá válnak a lassú, élvezetes, az ételeket tisztelettel övező kultusznak.

A vacsora végén felvágtuk a LUCULLUS BT tortát, és néhány bátrabb tagunk megkísérelte követni Gucheng mester tésztanyújtó mozdulatait, kisebb nagyobb sikerrel.

ÖT ELEM ÉTELSOR

FÖLD

- szójaszószban ezer napig érlelt sertésnyelv

- szójaszószban pácolt marhahús

- hideg kínai zöld zöldség

- sós szója tofu

- savanyú és pikánsan csípős burgonyasaláta

- erőspaprikás szószban hallgatózó pácolt sertésfül

- szezámolajban pácolt kacsazúza

- hagymás, kisfejű, üvegben lakó, ám hosszú tügomba

- zelleres mogyoró: egy zeller-egy mogyoró

TŰZ

-  mentával és hússal töltött padlizsánkarikák

- dinsztelt császárszalonna

- Fokhagyma gőzében párolt Yo Cai

- szárazra főtt birka, csípős paprikával, zöldhagymával

- húsos derelye

- kínai zöldség illatos gombával

- marhahús osztrigaszósszal

- sok-sok-sok pirospaprikával készült ínycsiklandó kacsamáj

- hagymás csirkehús pekingi módra

- meleg sertéspacal kínai savanyú káposztával

- currys marhahús

- Köret: rizs

Tíz angolból kilenc biztos, hogy rávágja: „curry!” - ha a leghíresebb angol fűszerről érdeklődünk a szigetországban. Nagy szó ez, ha egy volt angol gyarmat pikáns fűszere ily sikeresen szerepel a ködös, ingerszegény Albionban. Ezzel csak egyetlenegy gond van: az emberek meglehetősen összekeverik az egyik curryt a másik curryval és nem tudnak különbséget tenni a curry-por és a curry-patta között sem. Szegények pedig curryba is folytanák óriási bánatukat, hacsak, nem derítenénk ki az igazságot, és nemcsak ezzel, hanem az egész indiai gasztronómiával kapcsolatban. Ami, by the way, a kínai konyhához hasonlóan olyan, mint egy önálló univerzum. Erről beszélgettem Magyarország első és legrégebbi indiai éttermének, a MAHARAJAnak a létrehozójával és tulajdonosával, JHAM KULVINDER SINGH-hel (1034 Budapest, Bécsi út 89-91, tel: 250 75 44, és Budapest, Csengery u. 24., tel: 351 12 89). Az ő nevéhez fűződik kis hazánk első és egyetlen nepáli étterme, a HIMALAYA is (1061 Budapest, Csengery u. 24., tel: 351 12 89), amely nemrégiben nyitotta ki a kapuit.

November elején a hazai hagyományok mély vizeinek irányába vettük bárkánk irányzékát, és nyomába eredtünk a Márton-napi misztériumoknak. Felderítő túránk a messzi északi megyébe, a ködös-dombos Nógrádba vezetett, annak is a közepébe, Szécsénybe, a ferde harangtoronnyal szemben található GESZTENYÉS KERT étterembe. Vendéglátónk Magdika volt, akiről annyit kell tudni, hogy ő készíti a világegyetem legjobb rántott csirkecombját.

MÁRTON NAPJA

Márton-napról két dolog nyilvánvaló: a libák ennek a sötét napnak az eljövetelével ijesztgetik a kicsinyeiket, és az evőember - aki a lezuhanó sötétségtől valamint hidegtől a depresszió szélére sodródik - ezen a napon bonthatja ki hivatalosan először az új szőlőtermésből származó bort, és tölthet magába friss életet.

ŐSI HAGYOMÁNYOK ÉS NÉPBÖLCSELET

Őseink hagyománya szerint a magyar pampán ezen a napon kezdődik a téli évnegyed, amikor is az éjszaka sötétje felülkerekedik a nappalon. A bölcs néphagyomány ekkor indítja el a végeláthatatlan téli lakomaszezont.

Hogy büntetlenül lehessen fosztogatni a kamrát és öldökölni a libákat, a néphagyomány komoly ideológiai megfontolások sorát ötölte ki. Példának okáért az egyik mondás úgy tartja, hogy "aki Márton napján libát nem eszik, egész évben éhezik”. Ha ezt esetleg nem venné be a lakománk alapanyagát őrző háziasszony, akkor előhozakodhatunk neki meteorológiai folyamatokról szóló érvekkel is. Mondjuk el bátran a libák ólját őrző Cerberusnak, hogy csak úgy deríthetjük ki a tél lefutását, ha feltétlenül elropogtatunk egy libacombot: ugyanis ha a madár csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél - ha meg barna és rövid, akkor sáros. Így legalább ő is megtudja, hogy mihez is tarthatja magát.

És ha az első akadályon túljutottunk, és megszereztük a lakoma alapanyagát, mehetünk is tovább, egyenesen a borospince vagy legalábbis az újboros palackjaink irányába. Itt már nem fogadhatunk el semmiféle ellenvetést, hiszen a legműveletlenebb ember is tudja, hogy "a bornak Szent Márton a bírája".  Erre Franciaország egész komoly kis iparágat alapozott – Tompa doktor elmondása szerint százával indulnak el ilyentájt a teherautók a szélrózsa minden irányába, hogy újborok palackjainak az ezreit hordják szét a szomjazóknak.

DE MIÉRT ÉPPEN MÁRTON? ÉS MIÉRT A LÚD?

Két teremtésmítoszt regélnek ezzel a nappal kapcsolatban.

GALÁD GALLOK

Az egyik az ősi Rómába vezet vissza, amikor is a latinok hódításait kifogásoló gall törzsek arra készültek, hogy megtámadják Rómát, és rosszallásukat kifejezendő a porig rombolják, majd sóval behintsék azt. Egy szép reggelen – ami éppen a téli évnegyed kezdete volt - úgy gondolták, hogy eljött az ő idejük – ugyanis a város kapuja az előző napi dorbézolásoknak köszönhetően őrizetlenül maradt.

A rómaiak azonban bebiztosították magukat az isteneiknél – és hála a sok áldozatnak, ódának és regélésnek – ebben a szorongatott helyzetükben nem is maradtak magukra. Mars, a háború istene harcba szólította szent állatait, a ludakat, akiket a galád gallok közeledtével riasztott. A szárnyas sereg harci üvöltése és szárnycsattogása riasztotta a római őröket, akik azonnal elejét vették annak, hogy az eljövendő korok egyik turistaszenzációja örökre el ne tűnjön a Föld színéről.

Ezt a tényt a LUCULLUS BT történelmi szakosztálya úgy értékeli, hogy tulajdonképpen a gallok vezették be a libaevés szokását, amivel minden egyes évben bosszút állhattak azokon, akik a Róma felszántásáról szóló ábrándjaiknak véget vetettek. Volt egy ellenvélemény, amely a rómaiak hála-definíciójának a furcsaságát emlegette, de ezt a történelmi szakosztály leverte.

FIESTA SAVARIA

A másik legenda azt állítja, hogy valamikor a negyedik században, Pannónia provincia dombvidékén, a békés Savaria városka közelében élt egy Márton nevű szent ember.

Annyira szent volt, hogy amikor hírét vette az egyház azon szándékának, mely szerint püspöknek neveznék ki, menekülőre fogta a dolgot. Nem kellett neki fix fizetés, fűtött garzon és céges ló, és nem kellett a ruhapénz meg a nagy karrier lehetősége sem.

A püspöki kinevezéssel a nyomában loholó küldöttséget úgy kívánta átverni a szent ember, hogy egy kanyarban leugorván a lováról, egy liba-ólban rejtőzött el. De Isten akarata nem kijátszható: a Legnagyobb Mestert már egyébként is bosszantotta, hogy Márton menekült az ajándéka előtt, de még inkább feldühödött, amikor a naptárában lapozgatva éppen azt fedezte fel, hogy kedvenc szentjének éppen a névnapját kellene ünnepelnie. Fogta magát, és Marshoz hasonlóan felrepítette a ludakat, akik éktelen gágogásukkal elárulták a szent ember búvóhelyét.

A küldöttség rátukmálta a püspöki kinevezést, amelyet Márton szentsége nehezen viselt el. A LUCULLUS szakosztály szerint Mártonban először ébredtek fel szentnek nem nagyon nevezhető indulatok, és el is rendelte az állatok elpusztítását, amit neve napja alkalmából a mai napig meg is tart a hagyomány. Egy ellenvélemény szerint mégiscsak bosszúfieszta ez a nap, amikor is az árulókon való bosszúállás édes örömeit élvezi ki az ember fia (ez már a második eset). Természetesen ez a vélemény is le lett verve.

SZÉCSÉNY, GESZTENYÉS KERT, MAGDIKA

Márton napi libalakomát kínál ugyan ezernyi városi étekműhely, de mi úgy gondoltuk, hogy egy ilyen eseménynek igazán ott van helye, ahol a lehető legközvetlenebb kapcsolatba kerülhetünk a földdel, a hagyományokkal és a néplélekkel.

Szécsény és Magdika adott volt, hiszen egy véletlen felfedezés folytán rábukkantunk arra a helyre, ahol a világegyetem legjobb rántott csirkecombját készítik. Ez a hely nem más, mint a Budapesttől mintegy 120 kilométerre fekvő, szécsényi Gesztenyés Kert étterem, amelyet egy testvérpár – Magdika és Laci – üzemeltet, hosszú évek óta. Az étterem pontosan a város közepén található, Magyarország egyetlen ferde harangtornyával átellenben.

Ez a kis, otthonos hely több LUCULLUS tag egyik kedvenc tanyájává nőtte ki magát – konszenzus van ugyanis a tagok között, hogy az étteremben a nagymamák, dédanyák és ősanyák megszokott, ismerős ízei köszönnek vissza. Az étterem gazdáiban Szindbád rég elfeledett legendáiból ismert bölcsességre, emberismeretre, szerénységre és jókedvre találni. Az ember náluk hajlamos arra, hogy megfeledkezzen az idő múlásáról, a huszonegyedik századi technokrata monstrumról, hogy a kakaskukorékolás és harangzúgás puha nyugalmán dagadjon, mint egy lusta, erőteljes kenyér éppen kelésben lévő tésztája, a kemence melletti, dorombolásra késztető macskameleg sarokban.

Az étterem udvarában a régi szécsényi várfal húzódik, és az evőemberek fölé nyaranta az öreg gesztenyefák lombjai borulnak. Ha az étterem időnkénti üressége valakit meglepne, ne csodálkozzon: Szécsényben még dívik a régi divat, és megszólják a férfiember nőstényét, ha étteremben étkezik. Ez mindenekelőtt a lustaság és a főzésre való alkalmatlanság – tehát az asszonyi szerep területén a totál csőd – jele.

A NAGY LIBAZSÚR

Most pedig jöjjön a lényeg.

A vacsora menetrendjét igyekeztünk úgy összeállítani, hogy megjelenjenek a római, keresztény, zsidó és magyar népi hagyományok, amelyek a Márton nappal és a libaevéssel általában kapcsolatban állnak. Erről az ételsorról külön nyomtatott ételkártya adott hírt, előre jelezve a T. tagoknak, hogy milyen hömpölygő folyammal állnak szemben, amelyen biztos navigációs eszköznek bizonyult ez a csekélységnek tűnő, ám nagyon kiemelkedő fontosságú étel-irányzék.

Mátrai királyleánykából és zenitből készült újborral fűtöttük be gyomrunk motorját.

Elsőként majoránnás libamájkrémmel kent, frissen sült pirítósokat vontunk be kóser tojáskrémmel, amelyeknek tetejére lilahagyma karikákat helyeztünk.

Ezt követte a nélkülözhetetlen, és elmaradhatatlan libaleves, amely a liba aprólékaiból, és nyakából főtt sárgára, sűrűre, tetején vastagon aranyló tükrökkel, amelyeken keresztül látni lehetett a szécsényi nagymamák által gyúrt libagége-tészta lassú mozgását, amint a forró levesben terpeszkedve dagasztotta saját magát.

A levest követően a benne megfőtt aprólékokkal töltött, pirosra átsütött libanyak következett, amely mellé hatalmas halmokban társult a libabensőségekkel bőségesen megrakott ludaskása, amely csillogva csúszott a tányérról a kanalakra, kanalakról meg a nagy kohóba, hogy emberré alakuljon át.

Könnyítendő a libaevésből származó egyhangúságon, megjelentek előételeink között Magdika rántott csirkecombjai is, amelyről általános konszenzus született arról, hogy valóban a világ legjobbjai közé tartoznak. Ennek a trükkje egyébként Magdika szerint kimerül a panírozás mikéntjében, de hozzá kell tenni, hogy ezek a combok csakis és kizárólag jó tápon tartott, aznap, frissen legyilkolt madarakból származnak – amolyan igazi Slow Food szellemiségben. A gondosan, egyetlen millimétert sem kihagyó módon bepanírozott combokat csakis úgy lehet kisütni, hogy az olaj teljesen ellepje őket. A sütést nagyon gyorsan le kell zárni – ez végül is a recept megfejthetetlen része. Nincs földi halandó, aki ezt a csillagok által kódolt időmennyiséget képes lenne utánozni, és ugyanezt a hatást elérni.

Miután lezártuk az előételeket, asztalunkon megjelentek a főételek – ami nem lehetett más, mint pirosra sült libacomb, párolt vöröskáposztával, valamint tört krumplival, amelynek csúcsán frissen sült libatepertő trónolt. A LUCULLUS tagok tányérjain szinte valamennyi libacomb csontja fehér volt – ami azt jelzi, hogy fehér telünk lesz. Legalábbis Szécsényben. Aki nem hiszi, járjon utána.

Sokan ebben a pillanatban az asztalra zuhantak, és csak annyit mondtak: élet, enyém vagy. Világ, megettelek. Pedig az igazi csemegék csak most érkeztek. A desszertek felé vezető rögös út libamájjal volt aszfaltozva, amelyet sült hagyma, és erőspaprika kísért – bár az édesebb szájúak igényelhettek a frissen készült almakompótból is.

És végül, midőn a beteljesedéshez elérkeztünk, az asztalok megteltek Magdika másik specialitásával, a vaníliamártással nyakon öntött, remegős túrógombócokkal, amelyekben kövér mazsolák emlékeztettek arra: ősz van. Levezetésképpen almáspiték és egy hatalmas tiramisu torta jelent meg az asztalokon, amelyeken a tudat fennmaradt hírvivői kocsonyaként remegtek a falusi zenész szintetizátorának egyhangúan lakodalmi ütemeire.

Lassú gépkocsik vánszorgó sora kúszott vissza Budapestre, amely türelmesen várta haza a vidék, a hagyományok és a libák fekete napjának kincseivel eltelt tagokat, akik többen föld és ég között lebegtek ezt követően napokon keresztül, és lassan öblögették lelküket a mátrai új borok kis számban megmaradt hírvivőivel…

Az Úr 2004. esztendejében lett 60 éves az általam is elvégzett egyetem, a Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Egyeteme (MGIMO), melyet a szakavatottak csak IMÓ-nak csúfolnak. Az ünnep tiszteletére Oroszország Nagykövete, Valerij Muszatov úr hívta meg egy „baráti találkozóra” az egyetemből graduált fiatal és trottyos öregdiákokat is, mintegy 400 embert. (Az eseményen végül kábé 100 jelentkező vett részt). Protokoll, beszédek, lelkizések, IMO himnusz meghallgatása, ezekről nem írok, sőt arról sem, hogy szigorú biztonsági intézkedések voltak érvényben, (pl. mobiltelefonálni nem lehetett, konzulhelyettesnek álcázott nagydarab biztonsági főnökök figyelték minden mozdulatod, a személyzet orosz – egy darab magyar alkalmazottja nincs a nagykövetségnek! Fő a bizalom…). Volt azonban néhány étel is, beszéljünk inkább ezekről. Ezek egy különteremben, egy nagy asztalon várták a velük megbirkózókat, és tonképpen a Kis Sün-beli orosz kalandunkon tapasztalt ételekhez hasonlítottak. Voltak azonban eltérések, főleg minőségi értelemben. (mármint ezek jobbak voltak). Az étkek előtt (meg után is…) azonban lecsúszott 2-3 stampedli Staraja Moskva (Régi Moszkva) márkánevű, sós uborkával lazán megküldött vodka az „attasékkal” is, akik mohó módon próbálták az emberből kiszedni, kiféle, miféle, és adott-e valamiféle pluszt élettörténete során az, hogy az IMO-t fejezte be. Amikor a NATO bővítésének „feleslegességére” terelődött a szó, akkor döntöttem végképp úgy, hogy jól megrohamozom az asztalt, két nagy tányérral felfegyverkezve. Az egyikbe kerültek a saláták: a vinyigrét (fő alapja a cékla, petrezselyem, egyéb zöldségek), a sztolicsnij (csirkemell saláta borsóval, zöldségekkel, tojással, majonézzel, gúlában) és a friss zöldek, körítések (paprika, paradicsom, uborka, stb.) is. A másik tányérba kéredzkedtek a főtt marhanyelv (vírezka), a cseburéki-imitáció (az egyik leghíresebb szovjet kelt tésztás húsostáska), a sonkába tekert párolt padlizsán (tusonnij baklazsan) és a sózott heringdarabok is. Miután mindezt elpusztítottam, majd repetáztam, érkezett meg a tejföllel gazdagon fogyasztandó pelmenyi (húsos derelye), melyből szintén ismételtem… Ez utóbbiról egyébként már szintén tettünk említést a Kis Sünben, bár konstatálhatjuk, hogy ez itt is finomabb volt. A séf kézzel gyúrta ezeket és sajátosan ízesítette is, én pl. nem a szokásos darálthús-póréhagyma-petrezselyem ízt véltem felfedezni benne, hanem kicsit egzotikusabb távlatokat, de a séf – mert vele is váltottam néhány szót – nem volt hajlandó  ezt elárulni, csak annyit vallott be, hogy szeret kísérletezgetni… Hajrá, még lehet, hogy ide is szervezünk egy LUCULLUS estet! (Amúgy az est csúnya berúgással végződött, de igazából, nem is számítottam másra.)

PÁJÉHALI! (orosz ivózsargon, jelentése kb., „induljunk el”, tehát „kezdjünk el inni”!)

Halász Zoltánnak igaza van „Gasztronómiai kalandozások Európában” c. könyvében, amikor is azt írja, hogy alapjában véve semmilyen közös vonás nincs a magyar és a finn konyhában. Állítólagos északi brúderünkkel csupán egyetlen közös vonást lehet felfedezni: mégpedig a vendégszeretetet, amelyet a LUCULLUS BT tagjai is tanúsítanak.

Legutóbbi utunk ugyanis Finnországba vezetett - legalábbis egy vacsora erejéig.

Egy finn lakoma gondolata már régóta érlelődött bennünk, bár azzal a ténnyel szembesültünk, hogy Magyarországon nincs finn étterem. A keresésünk során a finn nagykövetséggel is felvettük a kapcsolatot. Ugyan ők sem tudtak éttermet ajánlani, de Kirsi Rantala kulturális attasé és Kimmo Sirviö, a Martela magyarországi ügyvezetőjének köszönhetően Pekka Kujasalo Finnország magyarországi nagykövete felajánlotta, hogy ő maga lát vendégül bennünket a rezidenciáján. A Nagykövetség szakácsa készítette el számunkra a LUCULLUS ételsort, az ételek finn alapanyagokból készültek, amelyeknek egy részét a Nagykövet úr személyesen szerezte be.

Mint megtudtuk, alapvetően két dolog van hatással a finn étkezési kultúrára: az ország régiónak a különféle konyhái (Finnország különböző régiókra osztható gasztronómiai szempontból – Lappföld, Karélia, Kelet-Finnország, stb.), és a környező országok ételkultúrája (Oroszország, Svédország).

A „svédasztalt” méltán nevezhetnénk „finnasztalnak” is, hiszen a skandináv országokra jellemző módon az ételeket nem egyenként tálalják, hanem egy asztalon sorakoztatják fel. Az éhes vendégek aztán ezt az asztalt zsonghatják körbe. Vidéken, ünnepek alatt ez az asztal akár egész éjszaka is megpakolva „áll”, függetlenül attól, hogy pl. az összes vendég alszik-e már. Gondoljunk csak bele: az ember felébred hajnalban és újra, és újra telepakolhatja a gyomrát fenséges étkekkel! Hát nem csodálatos szokás?

Az asztalon egymás után sorakoznak az ételek, az étkezés „gerince” három alappillérre épül: az előételekre, a főételekre és végül a desszertekre. Ezeket ilyen sorrendben is szokták elfogyasztani, külön tányérokon. A vacsoránk során mi is ezeket az elveket követve ismertük meg a finn ízek csodálatos világát.

Először következtek az előétkek, mindenekelőtt a finn rozskenyér [ruisleipää] és a frissen sült rozstészta-lepény rizs/burgonyatöltelékkel, és vajjal kevert főtt tojással. [karjalan piirakat]. A rozskenyér készítésének főleg vidéken van nagy tradíciója. Erről azt kell tudni, hogy sütés közben kis cipókat gyúrnak a háziasszonyok, majd mikor mindennel elkészültek, az utolsó darab tésztát félreteszik, hogy a következő sütésnél legyen mihez nyúlni. Így fordulhat elő az, hogy néhány finn házban bizony már 250-300 éves az épp aktuális rozstészta cipó… A tojáskrémmel alaposan megkent rozstészta-lepény orosz eredetű étel, főleg az Oroszországgal határos Karélia tartományban készítik.

Finnország – lévén az ezer tó országa - a halak birodalma. A finnek ennek megfelelően rengeteg édesvízi és tengeri vízi élőlényt pusztítanak el. Vacsoránkon a legkülönlegesebb vízi szörny a parányi méretű sós törpemaréna volt, ami szinte csak Finnországban fordul elő, és ott is ritkaságnak számít. Ezen kívül volt füstölt- és sült vadlazac, több édesvízi rák, sós hering, de olyan ételkülönlegesség is került az asztalunkra, mint például a halas pite.

Az előételek között kóstolhattuk meg a sós gombasalátát is, amely különleges erdei gombákból készül.  Tányérunk tiszavirág életű díszvendége a híres-neves borókafenyőn füstölt hideg rénszarvasfilé volt. Megjegyzendő, hogy a finnek nagyon jól állnak az egy főre jutó rénszarvasok mennyisége alapján a világ valamennyi rénszarvas-mennyiségi ranglistáján, hiszen például csak Lappföldön egy emberre két rénszarvas jut.

Miután jól belakmároztunk a fenséges előételekből, következtek a főételek, melyek közül a legnagyobb ínyencségnek talán a vékony csíkokra vágott, barnára sütött rénszarvashús [poronkäristys] számított.

Bogyóügyileg – hasonlóan a rénszarvashoz – igen jól állnak a finnek, akár bogyónagyhatalomnak is nevezhetnénk őket. Az erdőkben több száz ilyen növényfaj éldegél, de igazából csak 4-5-féle futott be jelentősebb karriert. Ezek viszont szinte minden ételben és mellettük ott harsognak: mártásokban, főételekben, édességekben. A mi asztalunkon a vörös- és tőzegáfonya, a ribizli és a mocsári hamvas szeder képviseltette magát.

A főétel sort erősítette a vékony szalonnába csavart, rozskenyérben sült hal és az eredeti finn bárányragu is. Ez utóbbi a régi finn halászok egyik kedvenc csemegéjének számít. Ezek a derék emberek rájöttek arra, hogy ha a birkahúst három napig a tengerben tartják, akkor az teljesen átveszi a tenger semmihez nem hasonlítható friss állagát, különleges sós ízt adva a húsnak. Erre a célra speciális, mintegy egy méter hosszú hajócskákat készítettek, ezekben úsztatva a birkahúst.

Nagy sóhajtozások közepette eljutottunk végül az édes végkifejlethez, amikor is finn sajtot, mocsári hamvas szeder tortát, vaníliakrémes sült almát és ribizlikrémet sikerült megkóstolnunk.

A vacsora során főleg Finlandia vodkát és finn házi sört kortyolgattunk. Az utóbbi több évszázados recept alapján készül. Ez a népszerű ital erjesztett kenyérből készül, az alkoholtartalma alacsony, az íze édeskés. Korábban egy valamire is való finn naponta minimum öt litert fogyasztott belőle, amihez átlagban fél liter vodkát hörpintett.

A Nagykövet úr egyébként megjegyezte: még szerencse, hogy nem finn bort követeltünk. Mert egyébként ilyesmi igenis létezik, csak éppen - ha hiszik, ha nem - erdei bogyókból készül, és állítólag borzasztó íze van.

Annyi baj legyen – az est fantasztikusan sikerült, és mindenki remekül érezte magát az 1934-ben, bauhaus stílusban épült nagykövetségi rezidenciában.

Hölökön kölökön! Hyvää ruokahalua!

Egészségünkre és jó étvágyat!

A Lucullus BT egy szeptemberi estén pályafutásának legkülönösebb kalandjába vágott, ami titokzatossággal kezdődött, és még több titokzatossággal ért véget. A lakoma során az azerbajdzsán konyhaművészet ízei keveredtek a keleti ember kiismerhetetlenségével, ami teljes valóságában tárta elénk az Ezeregyéjszaka meséinek kemény, zűrzavaros, ősi világát.

BENT, A BARLANGBAN

Magyarország egyetlen azerbajdzsáni étterme a budapesti Hajós utcában található, és a hangzatos Marquis du Salade nevet viseli (Sade márki adná magát, de kiderül, hogy a prózai valóság csupán annyi, hogy a hely korábban mezei salátabár volt).

Egy keskeny, alacsony ajtón keresztül lép be az ember a barlangszerű helységbe, amelynek falait kézi csomózású szőnyegek borítják. Az asztalok mellett széles ülőalkalmatosságokon hatalmas, szőtt párnák hevernek, amelyek közé süppedve az ember máris valahol messze, idegen tájakon érzi magát, és izgatottan várja a jeleket, amelyek további útmutatásokkal szolgálnak: jó helyen jár.

LE, A FÖLD ALÁ

Hamarosan meg is érkezik Szeva asszony, a hely tulajdonosa. Gyönyörű, sötét hajú, vágott szemű, különös nő. Hidegen, visszafogottan, fegyelmezetten mozog. Miután tisztázta, hogy kik vagyunk, és ő is bemutatta magát (perzsa ősök, bakui egyetem, budapesti ittragadás), kezdeményezi, hogy ereszkedjünk le a mélybe, egy apró lépcsőn keresztül.

A lenti helységek ódon falaiból – ami egyesek szerint betonbunker, szerintünk pince – a közel-keleti alkimisták és szőnyegárusok hangulata árad. Kényelmes, labirintusszerűen kanyargó folyosók, apró, semmibe vezető, és tükrökkel végtelenített lépcsősorok, kicsi dohányzóhelységek váltják egymást.

DŰNELAKÓK A BETONBUNKERBEN

A Lucullus kommandót hosszú, terített asztal várja. Visszataszító, hernyószerű pincérek fogadnak hajlongva (az a fajta, ami kényszerből lesz pincér, aztán meghasonlik, majd a kis halálból feltámadva a vendégek megvágását tűzi ki élete céljául). Fejükből lárvaszerű tekintettel, álságos mosolyokat lövellnek felénk, mintha a Dűne bolygó hatalmas sivatagi gilisztái keltek volna nászra balatoni butikosokkal.

Itt már zavart érezni az erőben – a kedvező külső mögött undorító belső rothad. Sehol az élveteg, szenvedélyes pillantás, ami egy étket és lakomát élvező, valamire is való pincérnek genetikailag kódolt valója. Szinte a földön csúszva vezetnek az asztalaink felé, mozdulataikból még nem sejtjük, hogy mi vár ránk.

KAUKÁZUSI KITEKINTŐ

Az asztalok meg vannak terítve, előttünk hevernek apró tálakban annak az országnak az étkei, amely messze, a Kaukázus délkeleti lejtőin, a Kaszpi-tenger partján fekszik. A tűzimádók földjén mintegy 2400 évig perzsa uralkodók váltották egymást. Északról kaukázusi és török behatások érték, érintőlegesen kihatottak rá a szovjet birodalom bizánci törekvései, és jelenleg az olajgazdagság nyitja meg egyre szélesebbre a demokratikus diktatúra kapuit a világ előtt.

A SHIRVAN SAHOK ELŐÉTELEI

Ezek a hatások érezhetőek az ételkultúrában is. Többnyire törökös elnevezések keverednek iráni ízekkel, amelyeknek különös alfaja alakult ki az azeri földön.

Az előételeink fő ütőere a szudaba hanum, ami egy friss zöld saláta zöldhagymával, uborkával, paprikával, citromos-mézes öntettel nyakon öntve. Ez az étel a szegény parasztok és a gazdag sahok asztalán egyaránt megtalálható - könnyű, nyárias csemege, ami a gyomornedveket üde készenlétbe helyezi az előttünk álló ételsor befogadásához.

Emellett apró tálakban találjuk a dzsadzsikot, ami szinte teljesen megegyezik a görögök és a törökök dzadzikijével, azzal a különbséggel, hogy az azeri szakács jól megküldi kaporral és friss mentalevéllel. Ez utóbbi fűszer az azerbajdzsánok szerelme – szinte minden ételben megtalálja helyét, ami nem is rossz gondolat a rengeteg hús mellé.

Külön parádézik a padlizsán, két ételt is kapunk a török paradicsomból. Az egyik egy padlizsán sauté, a másik meg egy babahanudzs nevű étel. Az előbbi savanykás, szintén gyomor-ágyazó, a második meg puha, vajszerű, erőt adó.

Az előétel-sort egy azerbajdzsán falusi étel zárja, a kutab, ami nem más, mint spenóttal vagy báránnyal töltött tésztatáska, frissen sütve.

Az előételekkel férfiasan megbirkózunk, de nagy hiányt szenvedünk az azerbajdzsánok kedvelt italában, az ayranban (sózott, vizezett joghurt), és rendkívül fáj, hogy nincs kovásztalan kenyér, amit éppen frissen sütve emeltek ki a kemencéből. Puha magyar kenyeret csámcsogunk, aminek itt, ebben a közegben semmi keresnivalója nem lenne. Bánatunkat borba fojtjuk, ami tevékenységünk később a dűne-pincérekkel való hadakozásunk ős-okává válik.

FORR A KASZPI ÉS A KURA

Az előételeket követően mindenki kap egy tál düsbaret, ami nem más, mint az azeri népi bárányleves. Benne apró, bárányhússal töltött tésztatáskák úsznak, rengeteg friss menta között. A zöldfűszer üdesége teljesen átveri minden érzékszervünket, amelyek így teljes önfeledt nyugalomban élvezik a zsíros lé nyeldeklését.

ODLAR YOURDU (TÜZEK FÖLDJE) FENEKETLEN GYOMRA

A főételekre rengeteget kellett várnunk, már-már azt éreztük, hogy a bárányok örökre elhallgatnak, és elfeledkeznek arról, hogy tányérokon tegyék tiszteletüket nálunk.

A dűne-lakók közben hoztak vizet – egy megrendelt, apró, szerény üveg helyett 10 literes kancsót, és a borokkal olyan ügyes zsonglőr mutatványba kezdtek, hogy soha senki nem tudta azóta sem megmondani, miképpen és milyen logika szerint tűntek el, majd szaporodtak újra.

Újabb várakozás után megjelentek a húsos tálak, amelyeket csirkesaslik, lüle kebab (darált bárányhús saslik), dolma (darált bárányhússal töltött szőlőlevél) és bademdzsan dolmaszi (darált bárányhússal töltött padlizsán) borított. A várakozás meghozta gyümölcsét, és a tűzimádók friss pecsenyéit gyorsan a szervezetünkbe vándoroltattuk, energiatranszformáció céljából. Ebből a csomagból különösen kiemelendő a dolma, amely friss, enyhén savanykás felhangokkal, némi mentalevél sikongással egyesítette a szánkban a birka jellegzetes, komoly, megtéveszthetetlen ízét.

Már-már elégedetten is dőlhettünk volna hátra, és azt mondhatnánk, hogy teremtőm, hálát adok neked azért, hogy létezem, de elmaradt a legjellegzetesebb helyi étel, a plov, ami hiányérzetként harangozik feszülő bensőnk süket űrjében.

AZ ÉDESSÉG

Bár nagyszerűen lett bejelentve, a desszert nem hozott az ég adta semmilyen formát. Száraz, barna baklavát kaptunk, ami darabszámban ráadásul kevesebb is volt, mint nagyrabecsült kommandónk. Ezzel le is zárult az est vacsorát illető része, és kezdetét vette valami, amire senki nem számított, és édesség helyett keserűséggel töltött el...

SADE MÁRKI VISSZAVÁG, AVAGY LECSAPNAK A DŰNEGILISZTÁK

Amint a Lucullus BT tagjai a fizetés helyszínéül szolgáló kasszához fáradtak, elnökségünk döbbenten vette észre, hogy a dűnelakók mintegy 15 százalékkal magasabb áron vágják meg a tagokat, akik önfeledt örömükben még borravalót is adnak. Szóvá tesszük felháborodásunkat Szeva asszonynak, aki hideg tekintettel azt állítja, hogy ezt az árat alkudtuk ki. Többen ellenkezünk, mire azzal a magyarázattal szolgál, hogy a 15 százalék a felszolgálói díj. Az egyik dűnegiliszta felvisít: „de hisz ebből élünk!”. A kényszerű borravalót kifizetjük.

Ezt követően a dűnegiliszták erőre kapnak. Először 12, majd 14, végül 18 ezer forintban állapítják meg a bor árát, az ásványvizeket prímszámokban határozzák meg és végül, miután mindenki becsülettel kifizette az ételre vonatkozó részét, közlik, hogy tulajdonképpen még legalább 6 ételt ki kell fizetni.

Kikérjük magunknak, de mivel az elszámolásuk teljesen áttekinthetetlen, senki, semmit nem tud bizonyítani. Nagyon kínos a helyzet, nagyon mélyre süllyedt az alkudozás, egyszerűen megalázó. Szeva asszony hidegen követi tekintetével a vergődést. A helyet ott hagyjuk, és megfogadjuk, soha nem térünk vissza ide.

A dűnelakók álnokul vigyorognak.

A VÁRATLAN FORDULAT

Néhány nappal később, egy ártatlan délelőttön megszólal a telefon. Szeva asszony az, aki személyesen bocsánatot kér az incidensért. A számvetéséből kiderült ugyanis, hogy a dűnelakók saját zsebre dolgoztak, és nekünk volt igazunk. A lenyúlt pénzt visszaszolgáltatja, és kijelenti, hogy a dűnelakókat elhajtja. A nagylelkűséget nagyra tartjuk, és reméljük, hogy a finom ízű azeri ételeket legközelebb nem fogja elrontani semmilyen financiális félreértés sem.