Az Úr 2004. esztendejében lett 60 éves az általam is elvégzett egyetem, a Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Egyeteme (MGIMO), melyet a szakavatottak csak IMÓ-nak csúfolnak. Az ünnep tiszteletére Oroszország Nagykövete, Valerij Muszatov úr hívta meg egy „baráti találkozóra” az egyetemből graduált fiatal és trottyos öregdiákokat is, mintegy 400 embert. (Az eseményen végül kábé 100 jelentkező vett részt). Protokoll, beszédek, lelkizések, IMO himnusz meghallgatása, ezekről nem írok, sőt arról sem, hogy szigorú biztonsági intézkedések voltak érvényben, (pl. mobiltelefonálni nem lehetett, konzulhelyettesnek álcázott nagydarab biztonsági főnökök figyelték minden mozdulatod, a személyzet orosz – egy darab magyar alkalmazottja nincs a nagykövetségnek! Fő a bizalom…). Volt azonban néhány étel is, beszéljünk inkább ezekről. Ezek egy különteremben, egy nagy asztalon várták a velük megbirkózókat, és tonképpen a Kis Sün-beli orosz kalandunkon tapasztalt ételekhez hasonlítottak. Voltak azonban eltérések, főleg minőségi értelemben. (mármint ezek jobbak voltak). Az étkek előtt (meg után is…) azonban lecsúszott 2-3 stampedli Staraja Moskva (Régi Moszkva) márkánevű, sós uborkával lazán megküldött vodka az „attasékkal” is, akik mohó módon próbálták az emberből kiszedni, kiféle, miféle, és adott-e valamiféle pluszt élettörténete során az, hogy az IMO-t fejezte be. Amikor a NATO bővítésének „feleslegességére” terelődött a szó, akkor döntöttem végképp úgy, hogy jól megrohamozom az asztalt, két nagy tányérral felfegyverkezve. Az egyikbe kerültek a saláták: a vinyigrét (fő alapja a cékla, petrezselyem, egyéb zöldségek), a sztolicsnij (csirkemell saláta borsóval, zöldségekkel, tojással, majonézzel, gúlában) és a friss zöldek, körítések (paprika, paradicsom, uborka, stb.) is. A másik tányérba kéredzkedtek a főtt marhanyelv (vírezka), a cseburéki-imitáció (az egyik leghíresebb szovjet kelt tésztás húsostáska), a sonkába tekert párolt padlizsán (tusonnij baklazsan) és a sózott heringdarabok is. Miután mindezt elpusztítottam, majd repetáztam, érkezett meg a tejföllel gazdagon fogyasztandó pelmenyi (húsos derelye), melyből szintén ismételtem… Ez utóbbiról egyébként már szintén tettünk említést a Kis Sünben, bár konstatálhatjuk, hogy ez itt is finomabb volt. A séf kézzel gyúrta ezeket és sajátosan ízesítette is, én pl. nem a szokásos darálthús-póréhagyma-petrezselyem ízt véltem felfedezni benne, hanem kicsit egzotikusabb távlatokat, de a séf – mert vele is váltottam néhány szót – nem volt hajlandó ezt elárulni, csak annyit vallott be, hogy szeret kísérletezgetni… Hajrá, még lehet, hogy ide is szervezünk egy LUCULLUS estet! (Amúgy az est csúnya berúgással végződött, de igazából, nem is számítottam másra.)
PÁJÉHALI! (orosz ivózsargon, jelentése kb., „induljunk el”, tehát „kezdjünk el inni”!)
