Halász Zoltánnak igaza van „Gasztronómiai kalandozások Európában” c. könyvében, amikor is azt írja, hogy alapjában véve semmilyen közös vonás nincs a magyar és a finn konyhában. Állítólagos északi brúderünkkel csupán egyetlen közös vonást lehet felfedezni: mégpedig a vendégszeretetet, amelyet a LUCULLUS BT tagjai is tanúsítanak.

Legutóbbi utunk ugyanis Finnországba vezetett - legalábbis egy vacsora erejéig.

Egy finn lakoma gondolata már régóta érlelődött bennünk, bár azzal a ténnyel szembesültünk, hogy Magyarországon nincs finn étterem. A keresésünk során a finn nagykövetséggel is felvettük a kapcsolatot. Ugyan ők sem tudtak éttermet ajánlani, de Kirsi Rantala kulturális attasé és Kimmo Sirviö, a Martela magyarországi ügyvezetőjének köszönhetően Pekka Kujasalo Finnország magyarországi nagykövete felajánlotta, hogy ő maga lát vendégül bennünket a rezidenciáján. A Nagykövetség szakácsa készítette el számunkra a LUCULLUS ételsort, az ételek finn alapanyagokból készültek, amelyeknek egy részét a Nagykövet úr személyesen szerezte be.

Mint megtudtuk, alapvetően két dolog van hatással a finn étkezési kultúrára: az ország régiónak a különféle konyhái (Finnország különböző régiókra osztható gasztronómiai szempontból – Lappföld, Karélia, Kelet-Finnország, stb.), és a környező országok ételkultúrája (Oroszország, Svédország).

A „svédasztalt” méltán nevezhetnénk „finnasztalnak” is, hiszen a skandináv országokra jellemző módon az ételeket nem egyenként tálalják, hanem egy asztalon sorakoztatják fel. Az éhes vendégek aztán ezt az asztalt zsonghatják körbe. Vidéken, ünnepek alatt ez az asztal akár egész éjszaka is megpakolva „áll”, függetlenül attól, hogy pl. az összes vendég alszik-e már. Gondoljunk csak bele: az ember felébred hajnalban és újra, és újra telepakolhatja a gyomrát fenséges étkekkel! Hát nem csodálatos szokás?

Az asztalon egymás után sorakoznak az ételek, az étkezés „gerince” három alappillérre épül: az előételekre, a főételekre és végül a desszertekre. Ezeket ilyen sorrendben is szokták elfogyasztani, külön tányérokon. A vacsoránk során mi is ezeket az elveket követve ismertük meg a finn ízek csodálatos világát.

Először következtek az előétkek, mindenekelőtt a finn rozskenyér [ruisleipää] és a frissen sült rozstészta-lepény rizs/burgonyatöltelékkel, és vajjal kevert főtt tojással. [karjalan piirakat]. A rozskenyér készítésének főleg vidéken van nagy tradíciója. Erről azt kell tudni, hogy sütés közben kis cipókat gyúrnak a háziasszonyok, majd mikor mindennel elkészültek, az utolsó darab tésztát félreteszik, hogy a következő sütésnél legyen mihez nyúlni. Így fordulhat elő az, hogy néhány finn házban bizony már 250-300 éves az épp aktuális rozstészta cipó… A tojáskrémmel alaposan megkent rozstészta-lepény orosz eredetű étel, főleg az Oroszországgal határos Karélia tartományban készítik.

Finnország – lévén az ezer tó országa - a halak birodalma. A finnek ennek megfelelően rengeteg édesvízi és tengeri vízi élőlényt pusztítanak el. Vacsoránkon a legkülönlegesebb vízi szörny a parányi méretű sós törpemaréna volt, ami szinte csak Finnországban fordul elő, és ott is ritkaságnak számít. Ezen kívül volt füstölt- és sült vadlazac, több édesvízi rák, sós hering, de olyan ételkülönlegesség is került az asztalunkra, mint például a halas pite.

Az előételek között kóstolhattuk meg a sós gombasalátát is, amely különleges erdei gombákból készül.  Tányérunk tiszavirág életű díszvendége a híres-neves borókafenyőn füstölt hideg rénszarvasfilé volt. Megjegyzendő, hogy a finnek nagyon jól állnak az egy főre jutó rénszarvasok mennyisége alapján a világ valamennyi rénszarvas-mennyiségi ranglistáján, hiszen például csak Lappföldön egy emberre két rénszarvas jut.

Miután jól belakmároztunk a fenséges előételekből, következtek a főételek, melyek közül a legnagyobb ínyencségnek talán a vékony csíkokra vágott, barnára sütött rénszarvashús [poronkäristys] számított.

Bogyóügyileg – hasonlóan a rénszarvashoz – igen jól állnak a finnek, akár bogyónagyhatalomnak is nevezhetnénk őket. Az erdőkben több száz ilyen növényfaj éldegél, de igazából csak 4-5-féle futott be jelentősebb karriert. Ezek viszont szinte minden ételben és mellettük ott harsognak: mártásokban, főételekben, édességekben. A mi asztalunkon a vörös- és tőzegáfonya, a ribizli és a mocsári hamvas szeder képviseltette magát.

A főétel sort erősítette a vékony szalonnába csavart, rozskenyérben sült hal és az eredeti finn bárányragu is. Ez utóbbi a régi finn halászok egyik kedvenc csemegéjének számít. Ezek a derék emberek rájöttek arra, hogy ha a birkahúst három napig a tengerben tartják, akkor az teljesen átveszi a tenger semmihez nem hasonlítható friss állagát, különleges sós ízt adva a húsnak. Erre a célra speciális, mintegy egy méter hosszú hajócskákat készítettek, ezekben úsztatva a birkahúst.

Nagy sóhajtozások közepette eljutottunk végül az édes végkifejlethez, amikor is finn sajtot, mocsári hamvas szeder tortát, vaníliakrémes sült almát és ribizlikrémet sikerült megkóstolnunk.

A vacsora során főleg Finlandia vodkát és finn házi sört kortyolgattunk. Az utóbbi több évszázados recept alapján készül. Ez a népszerű ital erjesztett kenyérből készül, az alkoholtartalma alacsony, az íze édeskés. Korábban egy valamire is való finn naponta minimum öt litert fogyasztott belőle, amihez átlagban fél liter vodkát hörpintett.

A Nagykövet úr egyébként megjegyezte: még szerencse, hogy nem finn bort követeltünk. Mert egyébként ilyesmi igenis létezik, csak éppen - ha hiszik, ha nem - erdei bogyókból készül, és állítólag borzasztó íze van.

Annyi baj legyen – az est fantasztikusan sikerült, és mindenki remekül érezte magát az 1934-ben, bauhaus stílusban épült nagykövetségi rezidenciában.

Hölökön kölökön! Hyvää ruokahalua!

Egészségünkre és jó étvágyat!