A 2006-os evőidényt igazi kuriózummal indítottuk, hiszen eredeti örmény vacsorát tartottunk. (Ez azért számít különlegességnek, mert hazánkban nincs egyetlen örmény étterem sem). Aki a vacsorát készítette, nem más, mint LEFI NÉNI - egy hazánkban élő, örmény származású szakácsnő volt, aki a „csapatával” a legkülönbözőbb, igazi örmény étkekkel kedveskedett a T. Tagjainknak. Az esemény díszvendége: Avanessian Alex, az Európai Örmény Szövetségek Fórumának Elnöke volt, akitől ajándékba még egy üveg igazi ARARÁT konyakot is kaptunk.

Néhány szó az örmény konyháról

Az örmény konyha egyike Ázsia és a Kaukázustól délre eső vidék legősibb konyháinak. Jellemző vonásai időszámításunk előtt körülbelül ezer évvel kaptak formát, az örmény nép kialakulásakor, és ezekből sok minden fennmaradt az ország háromezer éves történelme során.

Az örmények sokféle kultúrával kerültek kapcsolatba: az első komolyabb interakció a rómaiakkal, perzsákkal, bizánciakkal alakult ki. A hetedik századtól kezdődően meg gyakran kerültek konfliktusba arabokkal, mongolokkal és törökökkel - ez utóbbiak mintegy kétszáz évig fennhatóságuk alá vonták egész Örményországot. De minden katonai jellegű elnyomás hiábavaló volt: az örmények megőrizték kultúrájukat, konyhaművészetüket, amely olyan erősnek bizonyult, hogy a szeldzsuk-török konyha bástyáit is bevette (néhány örmény étel később a törökökön keresztül török ételként vált ismertté Európában, pl. dolma).

Az örmény konyha hagyománytisztelete és folyamatossága sokféleképpen mutatkozik meg - a régi konyhaművészeti technikában és az ételek elkészítési módjában, az élelmiszer nyersanyag-összetételében, az ízskála megőrzésében és a kedvelt ételtípusokban.

Az örmény konyhaművészetet nehéz és sok esetben munkaigényes eljárások jellemzik. Sok húsos, halas és zöldséges étel elkészítése töltéssel, felveréssel, püré és felfújtszerű masszák előállításával jár (kololik és kololak).  Az örmény konyha technológiájának másik jellemző sajátossága, a műveletek elkülönítettsége, sokszori váltogatása, az ételek különböző részeinek utólagos egyesítése. Innen ered a darált húsos ételek sokfélesége: egyféle darált alaphoz más alkotórészeket is hozzátesznek.

Az édességek előállításának módszerei nagy leleményességükkel tűnnek ki, és a sok művelet váltogatásával is, melyek segítségével az egyszerű zöldségnyersanyag is - padlizsánok, zöld paradicsomok, tök, zöld dió, görögdinnye héja - eredeti, választékos ízű, aromájú és konzisztenciájú cukrászkészítménnyé válik.

Az örmény élelmiszer-nyersanyag választék sok évszázada állandó: az örmény fennsíkok és az Ararát-völgy természeti adottságai határozzák meg. Az örmények szarvasmarhákat, birkákat, bivalyokat, sertéseket, pulykákat, tyúkokat, libákat, kacsákat tenyésztettek és tenyésztenek ma is. Vadhúst is használnak. Az örményeknél megtaláljuk a különféle húsfajták társítását egy ételen belül. Például az egyik legősibb ételben, az arganakban, a tyúklevesben főzik meg a szarvashúst.

A szarvasmarha-tenyésztés a különféle tejtermékek forrása - főleg a korsókban és tömlőben előállítható sózott sajtoké és a savanyú tejből készült élelmiszereké is. A fejlett házi sajtkészítés a sajtok gazdag választékával tűnik ki. Eredeti módon használják fel az aludttejet és az írót. Ezek a tejtermékek a kenyér mellett az állandó, változatlan, a nép által megbecsült élelmiszerek közé tartoznak, és leggyakrabban reggel eszik, vagy ebédre.

Örményország bőven termő völgyeiben a földművelés korai kialakulása sokfajta gabonafélével szolgál, ezer éve biztosítja használatukat az örmény konyhában (tönkölybúza, köles, árpa, búza, rizs), és a babfélék (zöldbab, száraz bab, lencse, csicseriborsó). Rendszerint nem egymástól külön-külön főzik őket (mint például az orosz konyhában), hanem társítva. Pl. zernuska leves néhány bab- és darafajtából áll. Vannak különböző gabona és bab keverékéből álló kásák.

Ezek az ételek rendszerint a téli étrendhez tartoznak. Meg kell jegyeznünk, hogy az örmény konyhában a darás ételekhez és levesekhez előzetesen sajátos módon megmunkált búzadarákat használnak: dzavart - leforrázott és megszárított, ezután hántolt magvú darát; vagy a korkotot, a kicsit bevizezett, majd lehántolt és megszárított magból készült darát. Amint látjuk, itt is helyet kap a bonyolult technológia, ami hatással van a gabona ízére. Ezért az örmény ételek újrateremtése eredeti örmény élelmiszer-nyersanyag nélkül nehézkes.

Alapvető lisztes készítmény a lavas - sajátos kenyér, ami a napi táplálkozásban jelentős helyet kap.

A lisztes készítményekhez nemcsak többfajta lisztet alkalmaznak, hanem különböző őrlésűeket is, melyekből tizenötféle is van. Legtöbbször a búzalisztet használják, de néha kukorica- vagy burgonyakeményítővel keverik.  Eredeti örmény liszt a pirított búzából őrölt pohindz. A lisztet általában édességekhez és különböző fajta kenyerek sütésére használják.

Az örmények táplálkozásában jelentős szerepet töltenek be a zöldségek és a gyümölcsök. Mint mindenütt a Kaukázustól délre, nyersen, szárítottan és marinírozva alkalmazzák őket. E mellett nélkülözhetetlen komponensek a levesekhez és a második fogásokhoz. Nemcsak a zöldségeket, hanem a gyümölcsöket is (birsalma, meggy, szilva, citrom, gránátalma, mazsola, aszalt barack) széles körben alkalmazzák a húsok és halak elkészítésénél, ami sajátos ízt ad nekik (különösen a halételeknek).  Az örmény húslevesekbe a burgonya és hagyma mellett gyakran tesznek almát, birsalmát, aszalt barackot, diót; a hallevesekbe somot, a gombalevesekbe meggy-szilvát, aszalt szilvát, mazsolát.

Önálló zöldséges ételt Örményországban ritkán főznek.  Az örmény konyha zöldségkészlete megegyezik a Transzkaukázusban szokásossal. Egyedül az okrát alkalmazzák sűrűbben Örményországban. A zöldséges étrend ezeken kívül vad növényekkel - körülbelül háromszáz van -, fűszerekkel bővül, amelyek közül legkedveltebb a fekete bors, korianderlevél, menta, tárkony, bazsalikom, a kakukkfű és természetesen a fokhagyma, vöröshagyma; cukrászkészítményekhez - fahéj, kardamom, szegfűszeg, néha sáfrány és a vanília a népszerű.  A fűszereknek ez a széles skálája nem tér el a grúztól, vagy azerbajdzsántól, az alkalmazott kiegészítők társításában. A vöröshagymát például folyamatosan és jelentős mértékben alkalmazzák, ráadásul többet és gyakrabban savanyított formában, nem pedig nyersen, míg a fokhagymát mérsékeltebben.

Az örmény konyhában megtaláljuk a helyben tenyésztett halat. Az alapvető halfajta - a pisztráng, aminek a húsa lágy ízével tűnik ki. Ez meg is határozta az örmény halételek technológiáját - kevés vízben főzik meg, ami mellett mindig maximálisan megőrződik a halhús lágysága.

Végül kell néhány szót szólni az örmény konyhában használatos zsiradékokról. Az ételek túlnyomó többségét főzővajjal főzik.  Örményországban a főzővajat macunból készítik, mivel a macun pedig elsősorban birkatejből van, így a vajnak egy jellegzetes savanykás mellékíze és aromája van, amit átvesz az az étel is, amibe beleteszik. Olajat ritkán használ az örmény konyha - csak néhány hal- és zöldségételhez (bab, padlizsán). Tradicionális a szezámolaj, amit olívaolajjal és az utóbbi időben napraforgóolajjal váltanak fel.

Az örmény konyha ételeinek ízminőségére jelentős mértékben hatással vannak a főzési módszerek. Rendszerint a húsból, szárnyashúsból, zöldségekből készült ételeket összetett hőkezelésnek vetik alá. Ugyanazt az ételt vagy élelmiszer-nyersanyagot - például a húst - süthetik, főzhetik és párolhatják egyszerre. A párolás, mint záró művelet a tűzhelyen való főzésnél, és mint önálló hőkezelés (párolás a sütőben) uralkodó szerepet tölt be.  Ezért sok örmény étel kellemes, lágy állagával, nem túl erős, savanykás-fűszeres ízével és aromájával tűnik ki.

A szó szerint lucullusi ételsor

Örmény ételsorunk következőképp alakult:

Előétkek:

• Gránátalmás padlizsán
• Dióval töltött grillezett padlizsán szeletek
• Fokhagymás ceruzabab saláta
• Nyári horovac, avagy grillezett zöldek
• És végül buggyantott tojás, joghurtágyon olvasztott vajjal

Ezekhez az ételekhez házi készítésű „lavas” kenyér dukált.

Főétkek:

• Manti leves (fűszeres darálthúsos táskák marhahúslevesben, alatta fokhagymás joghurt, olvasztott vajjal leöntve)
• Icsli köfte (bárányhúsos bulgurba töltött darált marha, birkafaggyúval)
• Marha kebab
• Joghurtlu kebab (agyagban sült kebab pitával alapozva, rajta pikáns paradicsommártás, a tetején joghurt egybesütve)
• Édes rizspiláf, azaz Pasturmali (réteslapban sült fűszeres füstölt bélszín).

A gond csak azzal volt, hogy nagyjából vacsoránk háromnegyedénél már megszelídülni látszott mindenkiben az „evődémon”, hiszen Lefi Néni és a Hotel Pólus konyhája csak úgy ontotta magából a finomabbnál-finomabb örmény étkeket.

Desszert gyanánt még egy kis diós mustzselét is abszolváltunk, mazsolás, házi lepénnyel, mire az egyik tagunk megjegyezte, hogy „olyan vacsoránk mikor lesz már, amikor ha már nem tudunk többet enni, akkor megdobáljuk egymást mondjuk édességgel, vagy fagyival?”

Hát így jártunk. Mind a mennyiségi, mind a minőségi faktor a csúcson volt, tagjaink nagyokat sóhajtozva és kellőképp elnehezülve vetették bele magukat a havas februári éjszakába…

Azt gondoljuk, remek startot vett az „evőidény”!

Lbt

Egyik alapítónk főhadiszállásán, a fúziós konyhát művelő budapesti MALOMTÓ ÉTTEREMBEN elő-szilveszteri mulatozást tartottunk. Ezúttal nem az ételeken, hanem az italokon volt a hangsúly: koktélok, svédasztal, eszméletvesztés – és ezzel el is búcsúztunk a 2005-ös évtől.

ÚJ LUCULLUS HAGYOMÁNY SZÜLETIK

Miután kihevertük kétéves születésnapunk gasztrockfesztiválját, úgy döntöttünk, hogy 2005-t azért még illendő elbúcsúztatnunk, mielőtt az újesztendő kalandjaiba belevágnánk. Előre körvonalazódott a karácsonyi bőségzavar: a hallevesek, pulykák és bejglik garmadája, amelyek nyilván el fogják tömíteni végtelen bendőinket. Tehát nem maradhatott más, mint koktélpartyt tartanunk, csak úgy, mint egy éve. Ezzel meg is született a Lucullus történetének második hagyománya, a téli disznótort követően. Nem is gondolkoztunk sokat, hová navigáljuk bárkánkat, mikor Malomtó-vezér barátunk felvetette: legyünk az ő vendégei.

KOKTÉLOK, SVÉDASZTAL, ESZMÉLETVESZTÉS

Igazi, télszerű estén került sor az év utolsó kalandjára. Puha hó borította az ünnepek alatt kihalttá vált Frankel Leó utat, és a kandallóban ropogó tűzifa füstje keveredett a Malomtó forró karsztvizének a párájával, ami vastag, fehér bevonatot képezett az étterem előtt terebélyesedő, több száz éves fügefa ágain. Maga az étterem nyugodt volt, és csendes – kitűnő helyszín arra, hogy hamarosan drámai fejlemények következhessenek be.

Mikor beléptünk a meleg helységbe, és megváltunk téli gönceinktől, azonnal kezünkben találtunk néhány csésze forralt bort. Lassan megérkezett mindenki, és az ételek feltálalásra kerültek egy svédasztalon, ami evőembereink feltétlen érdeklődésének központi tárgyát képezte – annak ellenére, hogy most nem az étkezésen volt a hangsúly. Az első koktélok legurítását követően elkezdtük magunkba gyűjteni az eszméletvesztést megelőzően feltétlenül felhalmozandó ballasztot, aminek funkcionálisan csak annyi szerepe van az ivászatban, mint a csillagrendszereket összetartó gravitációnak a nagy, és üres semmi kellős közepén. Általában ezt a feladatot néhány szelet zsíros kenyér kitűnően betölti, de házigazdáink – bár erőteljes egyszerűsítést hajtottak végre a fúziós művészetükben - nem mentek el idáig.

Svédasztalunkon először is némi FINGERFOOD-ot vehettünk magunkhoz. Sokunk szemében örömteli fény csillant, de aztán szembesülnünk kellett azzal, hogy nem dinsztelt ujjperecekről van szó, hanem frissen sült, apró péksüteményekről, amelyeket fokhagymamártásba, padlizsánkrémbe, meg hasonló finomságokba lehet mártogatni.

Ezt követte az est sztárja, a SÜTŐTÖKKRÉM-LEVES. Ez a finomra, krémesre dolgozott, sárga leves kapta a legtöbb dicséretet, és sokan próbálkoztak azzal, hogy a titkos receptet megszerezzék – elárulhatjuk: sikertelenül.

Vacsoránk fő csapásmérője a wokban sült, rizzsel fogyasztandó THAI CSIRKEMELL, valamint két, igazi magyar jellegzetesség – A MARHAPÖRKÖLT GALUSKÁVAL, és a TÖLTÖTT KÁPOSZTA adta. Az utóbbiak minden rendes magyar ember étkezésében évente többször előforduló vendégeknek számítanak, ám mi ezúttal különösen kíváncsian készültünk eme fogásokra. Érdeklődésünket nem az váltotta ki, hogy a nemzetközi konyhaművészet vizein evezve hontalanná váltunk volna. Sokkal inkább az érdekelt, vajon mit képes ezeknek az étkeknek a lényegéből előhozni egy olyan szakács, akinek évek óta a lehető legkülönfélébb gasztronómiai irányzatok határozzák meg a mindennapjait. Azt vettük észre, hogy leginkább a múlt század elejének a hagyományai, Krúdy ínycsattogtatásainak a hangulata tért vissza: a töltött káposzta héját savanyított levél képezte, maga a töltelék jóféle pirospaprikával ízesített, aprított színhúsból állt. A marhapörkölt sűrű, szinte fekete vörösboros szaftban lebegett: a XXI. századot az elmaradt kocsányok, zsigerek és zsírok idézték. Ennek köszönhetően ez az amúgy rendkívül nehéz étel könnyed volt, és olyan szemvillanás alatt vált enyészetté, mint az augusztusi meteor, ami átlépvén az atmoszféra üvegburkát, nagy fénnyel semmivé válik.

Desszertünk PROFITEROL volt CSOKOLÁDÉMÁRTÁSSAL. Ez a rendkívül kedvezőtlen nevű édesség nem más, mint vékony tésztába töltött gesztenyekrém, ami szintén nagy népszerűségnek örvendett.

Miután úgy éreztük, hogy a koktélok konzerválták enervált tudatunkat, kiléptünk a hűvös, téli éjszakába, hogy felkészüljünk életünk egy újabb szakaszának az eltemetésére.

A Lucullus BT részt vett Őexcellenciája, Sapartini S. Kuntjoro Jakti Indonéz Nagykövet Asszony búcsúfogadásán. Az idei év egyik legnagyszerűbb Luculliász-kalandját köszönhetjük neki: a nagykövetség vendégeiként beletekinthettünk a dél-kelet ázsiai ország különleges konyhaművészetébe, amely hazánkban sajnálatos módon csak töredékesen ismert

A Lucullus BT az Új Lanzhou étteremben ünnepelte második születésnapját. Elkészül a világ első kínai cigánypecsenyéje, Erika Wang - Somló Tamás - Kovács Erika karaoke-fesztivált tart, amit torta meg tűzijáték koronáz. Mindezt egy huszonegy fogásos, Huai-Yang stílusban kivitelezett Császári Lakoma kísérte.

ÜZENET A LEGNAGYOBB MESTERNEK: A LUCULLUS BT ÉL ÉS VIRUL!

Viszonylagos dolog ez az idő. Vannak baktériumok, amelyek évmilliók óta hevernek tengerek, hőforrások, jégbarlangok mélyén, és várnak türelemmel, hogy a megfelelő körülmények felgyorsítsák életritmusukat, és vígan nyüzsögve árasszák el a bioszférát. Ezzel szemben egy kérész az egész életét – felnövekedését, sikereit és kudarcait, az első cigarettáját, sörét és csókját, sőt, családjának megalapítását és végül a hősi halált - nagyjából egy nap leforgása alatt abszolválja. Egy macska, és a legtöbb emlős kétéves korában már önellátó, míg az ember fia ebben a korban még éppen, hogy csak totyog és gügyög, a földi mennyország lakója. Röviden: ami az egyiknek még van, az a másiknak már nincs.

Egy újonnan alakuló szervezet, egy emberi csoportosulás születése pillanatában, és az azt követő időszakban többnyire olyan képlékeny, mint az izzó lávafolyamba hajított jégkocka, amit az imént vettünk ki a jéggépből. Egy ciklus, ami alatt a Föld megkerüli a Napot, még úgy ahogy, becsülettel végigvihető bármilyen emberi közösség által, de ha a Kék Bolygó másodszorra teszi meg a vándorutat a süket űrben vezető pályáján, mialatt ténykedésünkkel foglalkozunk, hát akkor bizony mérföldkőhöz érkeztünk el. Ettől a pillanattól fogva létezésünk valóság, lehet ránk számítani. Olyan istenbizonyíték ez, mint a Róka új érzelmei, amelyek azt követően alakultak ki, hogy a Kishercegnek köszönhetően átesett a megszelídülési paradigma tűzkeresztségén, és délután fél négykor izgatott farkcsóválásba kezdett, hőn szeretett barátjára várakozván. Így tehát mi is teljes önbizalommal üvölthetjük bele a végtelen kozmoszban csavargó Nagy Mesternek, hogy a Lucullus él és virul!

GASZTROCKFESZTIVÁL ÉS KÍNAI CIGÁNYPECSENYE

Új fogalmat vezetünk be: gasztrockfesztivál – ehhez hasonlítható ugyanis mindaz, ami kétéves születésnapunkon történt. Eseményünket természetesen csakis Társaságunk szülőföldjén, a Lanzhou étteremben, és annak is új divíziójában ülhettük meg.

Miután összegyűltünk, és megtartottuk ünnepi beszédeinket, Wang mester felesége, magyarított nevén Erika lepett meg bennünket egy kínai popslágerrel. Ezt követte a huszonegy fogásos Huai-Yang vacsora, néhány elképesztő étellel, amelyek a Császári Konyhát reprezentálták (részletek alább). Miután bendőinket teletömtük, Erikához csatlakozott a magyar rocktörténelem legendája, Somló Tamás, és énekeltek egy kínai duettet. Már ez is elég nagy meglepetés volt, de utánuk jött valami, pontosabban valaki, aki egészen egyszerűen megállította az ütőt bennünk. Még a vacsora előtt, az utolsó pillanatban sikerült egy hostesst kerítenünk, aki segített bennünket hatalmasra duzzadt tömegeink irányításában. Helyesen mosolygott, üdvözölte a vendégeket – szóval tette a dolgát -, mígnem véletlenül elejtette, hogy ő bizony énekesnőnek készül. Azonnal fel is vetettük, hogy ugyan mutassa meg tudományát. Miután Wang Erika és Somló Tamás befejezték előadásukat, és elcsitult a tapsvihar, hostessünk megragadta a mikrofont, és bármennyire is hihetetlen, de pillanatok alatt üvöltő tömeggé alakította át békésen emésztő, jóllakott társaságunkat. Valaki megkérdezte: „Honnan ez a lány?” „A Holdról” – szólt a teljesen egyértelmű válasz az asztal másik végéből. Egyébként Kovács Erika az űrből jött lány neve, akinek a hangját remélhetőleg még sokat fogjuk hallani a jövőben.

Miután kitomboltuk magunkat, nekiveselkedtünk az újabb megpróbáltatásoknak: sort kerítettünk a világtörténelem első magyar-kínai főzőpárbajára. A Kínai Étekmester Műhely két bátor wokforgatója, Geréb János és Geréb Péter hívta ki Wang Mestert. A magyar kihívók kínai ételekkel indultak, a LanZhou tulajdonosa egy cigánypecsenyének állt neki. Míg ők a tűzhelyek mellett izzadtak, addig az egyik szakács kínai tésztakészítési show-val szórakoztatta a nagyérdeműt. A párbaj eredményének az elbírálására azokat a barátainkat kértük fel, akiknek néhány héttel ezelőtt a wok mellett kellett megmérettetniük: B.Tóth Lászlót, Varga Editet és Váncsa Istvánt. Nem tudtak döntést hozni, hiszen minden remekül sikerült, ezért mindenki kapott egy-egy üveg bort ajándékba. Annyit azért megjegyeznénk, hogy az összes versenyétel pillanatok alatt elfogyott, és a kínai cigánypecsenyéből többen kértek repetát.

Ezen megpróbáltatások után jött a vacsora fénypontja: az ünnepi torta. Midőn a torta tűzijátéka világította be az elsötétített helységet, a két Erika duettje köszöntötte társaságunkat. A gyertyákat elfújtuk, és utolsó mohikánjaink valamikor hajnal három óra felé léptek az otthon felé vezető hadiösvényre.

A HUSZONEGY FOGÁSOS HUAI-YANG VACSORA

Wang mester ismételten méltóképp gondoskodott vendéglátásunkról: huszonegy fogásos, Huai-Yang stílusban kivitelezett, császári vacsorával lepett meg bennünket.

Előételeink között több zöldség- illetve gyümölcsközpontú fogással találkoztunk. Ilyen volt az enyhén csípős, uborkás üvegtészta mustármagolajban, valamint a sokak által fel nem ismert, császárkertben termett csipkebogyó: ez annyiban tér el magyar testvérétől, hogy édesebb az íze, és keskenyebb a magja. Sokan rácsodálkoztak a Huai-Yang tofucsíkokra: kinézetre metélttésztának tűnik, pedig nem más, mint főtt, apróra vágott tofu, könnyű szójaszószban. Természetesen nem maradhatott el a száznapos tojás zöldpaprikával, amelyről kiderült, hogy több tagunknak hosszas fennállásunk és történetünk ellenére elképzelése sincs, hogy egyáltalán ehető-e. Aztán amikor mindenfajta előítéletüket sikerült legyőzniük a későn jövőknek esélyt sem hagytak ennek a fekete, különös szubsztanciának a megkóstolására.

Előételeinkből persze nem maradhatott el néhány húsféle sem. Ilyen volt a szójaszószban pácolt marhahús, ami abban tér el a régi lanzhoui testvérétől, hogy sokkal puhább, mélyebb regisztereken szól a hangja, és vöröses a színe: mindez a Huai-Yang speciális technológiájának, „vörösre főzés” tudományának köszönhető (több napig szójaszószban érlelik, majd főzik a delikvenst). Hasonló volt a szecsuani elemekkel dúsított szárazra sült tengeri hal, is amelynek hideg korpusza édes mártással volt leöntve. Többen kételkedtek, hogy a szezámolajban pácolt kacsazúza ehető étel-e, de végül is ez a baromfibelsőség ugyanarra a sorsa jutott, mint a száznapos tojás: az utolsó falatig elfogyott. De a legnagyobb népszerűségnek talán az étvágygerjesztő csirkecomb nevű fogás örvendett: a szószokban főtt húst a csontra merőlegesen felszeletelik, és hidegen tálalják. Szubsztanciája puha, ízvilága az édes és savanyú regiszterek felé tendál, és kellemes, frissítő hatással van a további étkeket befogadni szándékozó gasztrokalandor előtt.

Jobb leves nem is követhette volna az előételeket, mint a „Gazdagság Forrása”, ami egy sűrű, tofu alapú zöldségleves. A kínai hagyomány szerint ennek a levesnek a fogyasztása hihetetlen vagyonhoz juttatja az evőembert.

Forró ételeink nyitánya kedvencünk, az édes-savanyú szószban érlelt töltött padlizsán és a fokhagymás kínai virágos káposzta, a yo-caj (ismertebb nevén pak choi) volt. Ezt követően betekintést kaptunk néhány halételbe, így a szecsuani omlós halba, ami egy jellegzetes, erős, fűszeres lében puhára főtt halféle, némi savanyított káposztalevél kíséretében. De nagy népszerűségnek örvendett a lótuszhal is, amelynek rózsás húsa és arany-vörös szósza rendkívüli titkok feltételezésére buzdított, miközben nem másról volt szó, mint édes-savanyú mártással nyakon öntött, különleges sütési eljárással készített amurról.

Két másik forró étel a vizek és a földek lakóit hozta egy platformra: az egyik étel a „Mao Ce-Tung a tengerparton” nevet viseli, ugyanis a nagy tanító kedvence, a szecsuani módon elkészített csípős csülök randevúzott néhány tengeri élőlénnyel – tintahalakkal, polipokkal, rákokkal és kagylókkal. Ugyanezen vízlakók léptek nászra a „Császár Lakomája” nevű fogásban is, amelynek gerincét az osztrigaszószos marhahús és a kínai aranymandula, a gingko adta. Hogy egy kicsit elidőzhessünk a szecsuani mártás adta élvezeteknél, még megkóstolhattuk az olajjal forrázott sertéshúst is, amelynek környezete ugyanaz volt, amit az omlós hal esetében tapasztaltunk. Ez a fogás az egyik kedvencünkké vált, de nem múlhatta felül a Ge-Shan csirkecombot, amely nem más, mint szárazra sült, kockára vágott csirkecomb, mogyoróval és erős paprikával. A nagy lakoma ellenére ebből a fogásból többen követeltek ismétlést, hogy kiizzadhassák magukból utolsó nedveiket. Végül, meleg étkeink sorát csípős-ropogós kukoricagyöngyök zárták, amelyet az év legjobb nassolnivalójának kiáltottak ki híveink. Mindezt szójaszószos, tojásos sült rizs kísérte.

Ételsorunk végét egy különleges édesség, a „Tai-Ping hercegnő csókja” zárta, amely egy kókuszos, puha süteményféle. Többen a tejbegrízhez hasonlították az ízét, de minden fanyalgás ellenére ebből is sok-sok repeta fogyott még el.

NÉHÁNY SZÓ A HUAI-YANG KONYHÁRÓL

A Huai-Yang módon készült kínai ételek hazája a kínai Jiang-Su tartomány Yang-Zhou területe. Mára ez az étekművészeti irányzat vált a kelet-kínai konyha meghatározójává, és az ország egész területén rendkívüli népszerűségnek örvend. Ez a kulináris irányzat Császári Konyha néven is ismert – ugyanis ez a stílus volt a kínai uralkodók kedvence, hosszú évszázadokon át. Mivel rendkívül bonyolult ételkészítési eljárásról van szó, Kínán kívül viszonylag ritkán lehet találkozni vele.

A meleg éghajlatnak és a termékeny talajnak köszönhetően Jiang-Su tartományban sokféle zöldség és rizs terem, ami alapjaiban meghatározza a konyha jellegét: a felhasznált alapanyagok gerincét a zöldségfélék képzik, de ezen túlmenően a gombák sokasága és a tofu-alapanyagok is rendkívüli jelentőséggel bírnak. A régió vízi élőlényekben is gazdag, ami miatt az angolnából, teknősbékából és rákból készült ételek nagy népszerűségnek örvendenek.

Az étekkészítései eljárások közül kiemelendő a régióra jellemző "vörösre főzés" technikája: ennek lényege, hogy a különböző alapanyagokat hosszasan, húslével és szójaszósszal párolják.

A Huai-Yang módon elkészített fogások általában könnyűek, ropogósak, és gyakran jellemzik színesként, változatosként, ízletesként. A Huai-Yang szakácsok különösen nagy figyelmet fordítanak az ételek esztétikai értékére, vizuális megjelenésére.

st

Pekka Kujasalo finn nagykövet úr és neje, Leena Salonen meghívására a Lucullus BT részt vett Finnország nemzeti ünnepe alkalmából megrendezett fogadáson.

Baljós előjelek ellenére a Lucullus BT megülte esedékes téli disznótorát, amelyen az alföldi hagyományokba tekintettünk bele. Kalandos kivégzés, az orjára vágás titokzatos technológiája és végül egy igazi kunsági disznótor, ami újra hitet adott, hogy a magyar konyhaművészetet és vendéglátást illetően mégis van remény.

BALJÓS ÁRNYAK

Vérszomjassá vált volna becses társaságunk, hogy ezen a télen újabb gyilkosságot követ el? Talán a régiek megtisztulási ceremóniái - amelyekben a csatából visszatért harcosokat részesítették - sem lennének ennyi vér lemosására, tehát semmi helye üres magyarázkodásnak.

Egészen egyszerűen feléledtek tagjainkban őseink ösztönei, amelyek immáron harmadik évszázada arra buzdítják a Kárpát-medence lakóit, hogy télidőn összehívják szeretteiket, szalmát gyújtsanak, vizet forraljanak, megélezzék a böllérkést és nekiveselkedjenek a disznótornak. Az érzelmi felbuzdulás persze nem lett volna elegendő indok arra, hogy elszánjuk magunkat a disznókalandra. Azonban a kíváncsiság, hogy ez a szokás milyen formákat öltött hazánk különböző vidékein, olyan mágneses teret képzett, ami egy fekete lyukat is arra kényszeríthetne, hogy önmagából kiforduljon, mint egy zokni, amit a Tél fehér állsörényt viselő apójának a szolgái ajándékaikkal tömtek tele.

És hiába mágnesesség és mindenféle delejes hangulat, hiába a nemes szándék, kalandunkat a kezdet kezdetétől fogva baljós árnyak kísérték. Már a helyszín kiválasztásánál gondok akadtak. Jó ismerősünket, aki egy alföldi tanyát üzemeltet, feleslegesen kértük, hogy segítsen: akkora árat szabott kalandunknak, amiből vígan saját sertéstelepet indíthattunk volna el. Ezt követően a Kiskunság tanyavilágának lakói sorra utasították vissza kérésünket, mondván - télen úgy megdermed minden, mint a musttól jóllakott őszi légy, midőn az első fagyok beköszöntenek. Hosszas telefonálgatás után jutottunk el a PONGRÁC MAJORIG, amely végre nyitott kapuval fogadott bennünket. Innentől kezdődően mindennek úgy kellett volna mennie, mint a karikacsapás.

Ám a sötétség egyre komorabb árnyakat vont vállalkozásunk fölé. Lelkesen jelentkező Tagjaink családjait - mély részvétünk mellett – hirtelen halálesetek sújtották, barátaink közül sorra szedte áldozatait a változékony időjárásban felerősödve nyargaló influenza réme, ami még kalandunk előestéjén is többeket ledöntött a lábáról.

Mikor rendkívül kisszámúra csökkent barátaink összegyűltek a kora decemberi hajnalon titkos társaságunk még titkosabb gyülekezőhelyén, a kétely, a bizonytalanság és a rossz előérzet úgy remegett a levegőben, mint kocsonya a fazékban, amelyet egy sötét kataklizmát jósoló földrengés hozott ki végtelen nyugalmi állapotából.

Ennek ellenére útnak indultunk.

AKIÉRT A LÓ NYERÍT

Bolygónk már javában a Nap felé fordította Alföldet viselő ábrázatát, amikor néhány kupica Feri-bácsi-féle jászberényi vegyes házipálinka elfogyasztását követően, hatalmas huppanások, rázkódások közepette buszunk berobogott a Kecskeméttől néhány kilométerre fekvő Pongrác Majorba. Igazi kunsági táj ez: lapos, mint egy serpenyő feneke, helyenként lombjukat vesztett ligetek és kiserdők szürkés-lila sziluettjei szakítják meg a horizont egyhangúságát. Ez a vidék az igazi magyar puszta, amelyen a török uralma, sivatagosodás majd újjáéledés vonult végig, és a Nemzeti Parkká avanzsálódott vidék határvonalán húzódik.

Majorságunk központja a Pongrác család egykori tulajdonát képező alföldi parasztház, amelyet újonnan emelt, de a régiek stílusát ízlésesen megőrző épületek – istállók, szálláshelyek, gazdasági épületek és éttermek – népesítenek be. Százhúsz hektár képezi babéros költőnk rokonai, a VÖRÖSMARTY CSALÁD mai birtokát. Végtelen földjeiken mintegy hetven ló kergeti egymást, és később, pontban tizenegyre megérkezik a szürkemarha- gulya, hogy vizet vegyen magához a major melletti tóból, és némi takarmánnyal erősítse magát. A majort 1848-as ágyúk vigyázzák.

Társaságunkat vidám, apró pumik és a kutyaól teljhatalmú ura, egy cirmos macska kíséretében fogadja Vörösmarty Imre. Mellette egy pincér, aki a befűtött, hatalmas kemencék és gőzölgő abáló fazekak előtt barackpálinkát kínál, hogy áldomást ihassunk leendő áldozatunkra. Nincs idő felkészülni a borzalmakra, házigazdánk azonnal a kivégzés helyszíne felé vezényel bennünket.

Egy traktor áll be a feldolgozó elé. Utánfutójának ketrece mögött a disznótor főhőse feszít –hatalmas, kétszázhúsz kilós, meglehetősen nyurga és izmos állat: egy fekete disznó (mint megtudtuk, yorkshire-i angol hússertés, ami némi mangalica vérvonallal is büszkélkedhet). Nyakon öntik vízzel, hogy az áramcsapás azonnal lebénítsa, de hiába ösztökélik, hogy méltóztasson a kivégzése helyére fáradni, az állat nem mozdul. Rugdosás, szurkálás veszi végre rá, hogy lelépdeljen a platóról. Nagy nehezen beterelik egy fémkarámba, hogy ne mozdulhasson el, mikor lesújt a hóhér. Mind a kutyák, mind Tagjaink feszülten várják a nagy pillanatot. Nem így a fekete hős. Amint a kétszázhúsz voltos villa a nyakához ér, ahelyett, hogy azonnal kimúlna, szétrombolja a fémkarámot, nekiront a kerítésnek, ami alatt átfúrja magát, és irány a puszta! Rohannak a böllérek, csaholnak a kutyák, emberek sietnek elő a gazdasági épületekből, és még két póniló is csatlakozik a rohanó sereghez: mindenki a disznót kergeti. Végül egy gumicsizmás ember utána veti magát, és elkapja a farkát. Az állat néhány méteren át maga mögött vonszolja. Két másik ember kell ahhoz, hogy megfékezzék: a fülénél fogva megragadják a disznót, és a vesztőhelyre kísérik. Az árammal teli villa ezúttal sikerrel dönti a földre, és amint a böllérkés átüti a nyaki erét, ömlik a vér. A fekete hős kimúlik. A pónik elismerően nyerítik gyászindulójukat. Egyetlen hang vagy visítás sem kísérte a kivégzést – igazi harcosként múlt ki a disznó, tisztelgünk emléke előtt.

AZ ORJÁRA VÁGÁS TITOKZATOS TECHNOLÓGIÁJA

Miután leperzselték az állatról a szőrt, és tisztára mosták, megkezdődött az Alföldön széles körben elterjedt orjára vágás folyamata. Ennek a lényege, hogy a disznót se nem akasztják fel, se nem döntik az oldalára, hanem egészen egyszerűen a hasára fektetik egy asztalon úgy, hogy a feje lelógjon.

Ezt követően a terroristák által manapság előszeretettel alkalmazott lefejezési forma következik: éles késsel körbemetszik a nyakat, és minden izmot, inat, nyelő- és légcsövet áthasítanak. Majd megragadják a fejet, egy határozott mozdulattal elreccsentik a gerincet, és leemelik a törzsről. Az így fejét vesztett tetemről eltávolítják először a mellső, majd a hátsó futóművet. Ezután bemetszik a bőrt, bárddal kettévagdossák a bordákat, majd egy határozott mozdulattal eltávolítják az egész gerincet.

Végül kettébontják a törzset, amelyből most már könnyűszerrel eltávolítható valamennyi belsőség. A tüdő, szív, lép megy az abálófazékba, hogy puhára főhessen, a beleket meg tisztíthatják az asszonyok (ezt a mozzanatot csak hallomásból ismerjük, elő példát egyik disznóvágásunkon sem láttunk arra, hogy kezeire különösen ügyelő nőnemű embertársaink közül bárki valóban nekiállt volna a bélsárral és emésztési féltermékekkel teli járatokban turkálni).

Többen ebben a fázisban nyilvánították húsnak áldozatunkat – nem beszélve a pumikról és a macskáról, akik élet-halál harcot vívtak minden nyesedékért, és örömmel kortyoltak a feldolgozóhely felől áramló vörös vérpatakból.

AZ ALFÖLDI DISZNÓTOROS – SZERETJÜK A MAGYAR KONYHÁT!

Igazi disznótort ültünk, ami azt jelenti, hogy a reggeli első, ehető étkektől az éjszakába forduló lakomáig minden kötelező fogással megismerkedtünk. Házigazdánk figyelmeztetett: csak az nevezhető toros ételnek, ami a frissen megölt disznó húsából készült. Oktalanságnak tartotta a fővárosi mesterszakácsok által írt könyvekben foglaltakat, amelyek például lehetővé teszik az orjaleves elkészítését hentestől vásárolt, holmi néhány napos, pihentetett húsból.

Miután elfogyasztottuk pálinkánkat, és a fekete hős vérét néhány lavórban felfogtuk, azonnal elkészült a híres-nevezetes hagymás SÜLT VÉR. Voltak, akik gyerekkori emlékeket emlegettek, voltak, akik undorodtak, de mindenkinél nagy sikert aratott a véres hurkából ismert ízvilágú étel. Tipikus magyar étel ez, amelyet zsírban pirított vöröshagymán, sűrű kevergetéssel kell elkészíteni – fűszerezése mondhatni spártai: sóból, törött borsból és morzsolt majoránnából állt. Hosszú utunk, és a kalandos gyilkosság után igazi vérfrissítőként hatott ránk, és nagyban segített, hogy az ebédig tartó hosszú, egy-két órás időt kibírjuk.

Délidő után valamivel megérkezett a kemencében sült PECSENYE, amit rendszerint a gerinc mellől levágott orja-nyesedékekből, némi bordából és egyéb húsdarabokból készítenek. A mi étkünk igazi kemencében sült - többnyire saját zsírjában rotyogott, és nem került melléje más, mint fokhagyma és némi só. A zsírban sütésnek köszönhetően nedves, jól harapható maradt a hús, a szabadtüzes kemence meg enyhe, füstös illatokat kölcsönöz neki. Kísérőként szintén kemencében, héjában sült homoki burgonya került elénk, valamint néhány hatalmas tál friss, folyékony zsír, amellyel bőszen lehetett locsolgatni pecsenyénket, vagy éppen bele-beletunkolni friss, puha kenyereink vastag, omlós szeleteit.

Ezzel jóllakván alig kellett várnunk, és máris jött az ESTEBÉD. Vacsoránk időpontjának elérkeztét a sötétedő pusztaságból felbukkanó cigánybanda jelezte. Átöltöztek népi gúnyájukba, kezükbe vették hangszereiket – egyikőjük cimbalom mellé telepedett – és rázendítettek. Bár az ember fiát ilyenkor a turizmusipar rombolásának köszönhetően szánalom és szégyenérzet tölti el, most valami más történt. Az Alföld, a természettel való együttlét, a halál megtapasztalása, a régi korok bátorságának tanúbizonyságául szolgáló sok-sok ágyú, valamint annak a tudata, hogy hosszú kilométerekre nincs egy élő lélek körülöttünk, no meg Vörösmarty gazda szívből jövő kedvessége és a konyháján készült étkek egy rég elveszett világ igaz illúzióját idézték fel. Az emberből idegenben eltöltött hosszú évek során érzett nosztalgia emléke tört elő; egy érzés a gyűlölt-szeretett föld irányába, aminek mindenféle megmagyarázhatatlan oknál fogva rendületlenül híve kell, hogy legyen.

Minden az ORJALEVESSEL kezdődött. Az orja nem más, mint a disznó gerince. Ezt feldarabolják, majd sűrű levest főznek belőle. Elkészítésének módja szinte teljesen megegyezik a húslevesével. Az egyedüli különbség, hogy ennek a levesnek van egy jellegzetesen friss íze, amit csak azon a szent napon lehet kinyerni az alapanyagból, amikor eltávolították frissen megölt gazdája testéből. Levesünk könnyed volt, mint egy sóhajtás, de tápláló és erőt adó is egyben. Alig győztük türelemmel várni a következő fogás megérkeztét.

Ez pedig nem más volt, mint a TÖLTÖTT KÁPOSZTA, alföldi nevén: A TAKART. A bográcsokban feltálalt hatalmas szármák (így nevezik magát az egyes töltött káposztát) ízei elkábították dicső társaságunk valamennyi tagját, egészen új dimenziók nyíltak meg előttünk a magyar konyhaművészetben rejlő lehetőségeket illetően, és hosszú évek elkeseredett lemondása után többen kijelentették: „szeretjük a magyar konyhát!” Fogásunk legmeghatározóbb eleme a frissen készült KOLBÁSZTÖLTELÉK volt. Ezt húsz év szorgalmas kísérletezése, tanulmányai után fejlesztette ki házigazdánk, és a világ valamennyi evőemberének nagy örömére nem kezdett titkolózásba, amikor a recept után érdeklődtünk. Elsőként is hangsúlyozta a világ valamennyi étekmesterének az igazságát - minden a jó alapanyagon múlik. A toros húsnak olyan állatból kell származnia, amit kizárólag takarmányon tartottak, és kevés a zsírja. Először is a disznó lapockáját, combját, karaját és némi puha hasalji szalonnát összedarálunk (70% hús, 30% szalonna). Ezt összedolgozzuk zúzott fokhagymával, sóval, őrölt borssal és köménnyel, valamint paprikával. Ez utóbbival kapcsolatban házigazdánk kifejtette: a kolbász íz-gerincének a megalkotásához érdemes jóféle fűszerpaprika-keveréket használni (mi a tizenháromféle paprikából készült kunadacsi elixírrel ismerkedtünk meg), és attól függően, hogy milyen csípősre akarjuk készíteni, lehetőleg magántermelőtől beszerzett kalocsai őrleményt hozzákeverni. Ha igazán tökéleteset akarunk alkotni, mindig kőlapokkal őrölt paprikát használjunk – a zúzottból kevésbé intenzíven jönnek elő az ízek. A fűszerek arányosítása, Vörösmarty gazda szerint benne van az ember kezében, és mindenféle tudományos arányosítást és nevetséges méricskélést visszautasított – magyarán mindenki úgy fűszerez, ahogyan a világegyetem nagy rendjében való helyét elfoglalja. Nos, ha a kolbásztöltelékkel készen vagyunk, a töltelék egyötödének megfelelő rizst keverünk hozzá. Mindezt beletöltjük a savanyú káposzta levelébe. Mangalicazsírral kikenünk egy lábast, majd az aljára savanyított apró káposztát rétegezünk. Enyhén megsózzuk, törött paprikával meghintjük, liszttel megszórjuk és csöves paprikát dobunk rá. Erre jönnek a szármák. A szármára újabb réteg káposzta kerül, amíg meg nem telik az edényünk. Legfelül aprókáposztával zárunk, felöntjük vízzel a fazekat, és megfőzzük a káposztát.

Midőn sajnálattal végeztünk hőn szeretett töltött káposztánkkal, megérkeztek a HURKA-KOLBÁSZ tálak, amelyeken paprikás sült krumpli és házi savanyúságok sorakoztak. Arra emlékszünk, hogy ez is nagyon jó volt, mert minden azonnal elfogyott, az utolsó morzsáig, és alig győztük kivárni, hogy elénk kerülhessen a dióval, illetve sárgabaracklekvárral töltött HÁJAS SÜTEMÉNY, amelyet az utolsó falatig eltüntettünk. Örök hálával tartozunk vendéglátónknak, hogy a magyar konyhában rejlő igazságokat és szeretnivaló mélységeket feltárta előttünk, és hitet adott, hogy mégis van remény, ami a múltban gyökerezik.

Vörösmarty gazda egészen buszunkig kísért, ami észrevétlenül szállított vissza minket a színesen villogó, technokrata, zsivajgó metropoliszba, Budapestre.

s.t.

A PONGRÁC MAJOR ELÉRHETŐSÉGEI:

Tel/ fax: +36 76/ 371-240

Tel: +36 76/ 545-023; +36 30/ 968 1811

E-mail: pongractanya@matavnet.hu

A Lucullus BT ezúttal déli szomszédunk komplex konyhájával kötött barátságot, számos fogás, népzene, pálinka és horvát bor kíséretében. Mindezt a budapesti HORVÁT ÉTTEREMBEN tettük (cím: telefon: ). Eseményünk díszvendége SKENDEROVIC MARIN volt, a Horvát Idegenforgalmi Közösség képviseletében.

HOGYAN ESETT VÁLASZTÁSUNK ERRE A HELYRE?

Jelen esetben semmiféle tudományos kutatás, és koncepció nem előzte meg kalandunkat. Éppen a Nagymező utcában sétáltunk, megéheztünk, és betértünk a szerény cégér által hirdetett Horvát Étterembe. Lesétáltunk az alagsorba, ahol rendezett termekkel, a tengerpartra emlékeztető enteriőrrel, és a horvát történelem jeles személyiségeit ábrázoló üvegfestményekkel találkoztunk. És persze egy csapat horváttal, akik éppen meccset nézni jöttek, meg egy csomó pincérrel, zenésszel, akik egy horvát esküvő előkészületeit intézték. Ekkor már sejtettük, hogy nem járunk rossz helyen. Aztán két hatalmas tál étel elfogyasztását, és az üzletvezetővel való konzultációt követően már tudtuk is, hogy ez egy olyan hely, ahol déli szomszédaink fazekaiba igaz betekintésünk lesz, és a Lucullus BT hajója ezúttal horvát vizekre evez.

KIK AZOK A HORVÁTOK?

Vannak régi legendák, amelyek titokzatos, apró népeknek különleges eredettörténetet kölcsönöznek. Így vannak, akik a földből nőnek elő, akik tűzből pattannak ki, sárkányok, lángoló agancsú szarvasok gyermekei, de vannak, akiket egyenesen az istenektől eredeztetnek. Könnyen lehetne a horvátoknak is hasonló teremtéseposzt adni, hacsak nem lenne ezernyi bizonyíték vándorlásaik során elkövetett hősi tetteikről, birodalmaik híréről és fegyvereik rettegett hangjáról.

Sok más néphez hasonlóan, nem sokkal Attila hármas koporsóba való eltemettetése után indult útnak Perzsia nyugati pampáiról egy kis nép, akik horvátoknak nevezték magukat. Hogy, hogy nem, a Kaukázuson keresztül északnak vették az irányt, ahol Kijev fejlődési pályára való állítását követően megalapították székesfővárosukat Krakkóban, és elnevezték birodalmukat a Fehér Horvátok Birodalmának, vagy Krowatföldi Királyságnak. Az ország északi partjait a Balti tenger mosta, nyugaton a csehek ősei kezdték el berendezni országukat. Keleten a normannok igyekezték leigázni az osztrogótok és szarmaták vérszomjas tömegeit, hogy megalapíthassák a Vörösök Birodalmát, Russziát. Ebből a bonyolult politikai helyzetből nem is volt más kiút, mint heves küzdelem, majd a hősi halál.

A horvátok el is tűntek volna a történelem süllyesztőjében, ha a népük egy másik csoportja valamikor útközben nem fordult volna Délnek, hogy a Balkán napsütötte nyugati dűlőin verje fel sátorfáját. Ezek a derék emberek hamar komaságot kötöttek a helyi hellénekkel, keltákkal és rómaiakkal. Ez utóbbiak vallását átvéve, és Ágoston pápának megesküdve a Szentszéknek ajánlották fegyverüket és szívüket.

Hamarosan fel is lendült az ország, és mintegy kétszáz évig remekül erősödött, fejlődött, hadseregét és gazdagságát soha nem látott mértékűre növelte. Ennek a virágzásnak a tizenkettedik század elején a magyar koronával való egyesülés szabott új irányt. Ettől a pillanattól kezdődően - bár az ország és a nép integritása megmaradt - mintegy nyolcszáz éves álmodozás vette kezdetét a Drina nyugati partján, amelynek csökönyösen visszatérő motívuma a szabadság volt. Ezalatt a kábult időszak alatt a horvátok magyar, velencei, ottomán és Habsburg zászló alatt kényszerültek mindennapjaikat élni, és csak néhány éve élvezhetik szabadságukat.

A HORVÁT KONYHA METSZÉSTENGELYE

Röviden: a horvát konyhát az alapanyagok gazdagsága, a gyors, szabadtüzes sütési technika és a rengeteg alkohol jellemzi.

És a hosszabb verzió:

Mint bármilyen történeti nép esetében, a historikus hagyományok erőteljes lenyomatot hagytak a horvát konyhán is. Először is: az ország egészében, a rendkívül gazdag ételválasztékban mindenütt jelen van a puszták és hódítók kedvenc ételkészítési technikája, a szabad tűzön való sütés. Ezt a módszert alkalmazzák mind a tengerparton, mind a síkságokon, mind pedig a hegyekben, mindenféle étel elkészítésénél.

Másodsorban szinte minden nép otthagyta a lenyomatát a horvátok konyhaművészetében, akikkel valaha hosszabb kapcsolatban álltak. Északon, a magyar határvidéken például több gulyásféle, paprikás pörköltek sokasága lelhető fel. Valamivel nyugatabbra, de még szintén északon az osztrák és német közelségnek köszönhetően rengeteg péksütemény, valamint savanyított és pácolt ételek sokasága terjedt el. A keleti végeken az ottománok süteményei, jellemzőek, míg a nyugati, Velencéhez közelebbi területeken az olaszos, könnyed sültek, tésztafélék dominálnak. Sőt, még olyan hagyományok is beépültek a horvát konyha egészébe, amelyeket sok-sok évvel a letelepedésük előtt a hellének és a rómaiak ápoltak. Ezeknek emlékét őrzi a Diocletianus császár alatt tevékenykedő híres-neves Apicius "De re coquinaria" című bestsellere.

Persze mindezeket alapjaiban határozza meg a sokszínű természeti adottság. Általában a horvát konyhát SZÁRAZFÖLDI és DALMÁCIAI konyhákra szokás bontani.

A szárazföldi konyhát nehezebb húsok, zsíros sajtok, pácolt zöldségek és a rengeteg péksütemény jellemzi, míg a dalmáciai partvidéknek a halak, a tengeri szörnyetegek, friss fűszernövények és persze a rengeteg olíva a sajátjai. A partvidékek jellegzetességei közé tartozik a dalmáciai sonka, amelyet a bora hideg tengeri szeleiben szárítanak és érlelnek (hasonlóan a feröeriek nemes szokásához), valamint a DINGAC nevű vörös aszú, amelyet a Peljesac félszigeten készítenek olyan szőlőből, amelyet két oldalról érlelt a nap: az égből, és a tengerből, a visszatükröződés révén. És ha már a boroknál tartunk: a horvát konyha alapvető kísérője az alkohol, így délen a sokféle bor, északon meg a pálinkafélék, amelyek közül a szilvából készült örvend a legnagyobb népszerűségnek. Hogy a magyar-horvát lelkület közös vonásait fokozzuk: feleinkhez hasonlóan a horvátok is ismerik a fröccs intézményét, amelyet délen BEVANDA, északon meg GEMISHT néven isznak.

CSIRKÉS MARKO, CHIPS ÉS VEGETA

A magyarokhoz hasonlóan a horvátoknak is kedves elfoglaltsága a világban elfoglalt való hatalmas pozícióik demonstrálása. Így nemes ősök egész seregét és világmegváltó étkek sokaságát képesek felsorakoztatni. Az egyik legérdekesebb maga Csirkés Markó, akinek családja még a tizenegyedik század virágzásakor telepedett át Velencébe. A derék ember neve horvátul Marko Pilich - lévén a család rengeteg csirke tulajdonosa -, olaszosított verziója szerint MARCO POLO.  A vándor gasztronómiai érdemeinek egyike a szálas tészta, a pastafélék népes családjának a beimportálása a messzi Távol-Keletről.

Ugyanígy egy másik horvát Markó is kiemelkedő ételkarriert futott be: ő nem más, mint Narancsos Markó, szerb nevén Marko Narancich, aki talán Marcus Mike Nalley-ként a legismertebb. Ő találta fel a burgonyapelyhet, ismertebb nevén a chipset, miután kivándorol az Újvilágba, mintegy száz évvel ezelőtt.

Nem ember az utolsó főhős, de nem lehet említés nélkül hagyni: ez a VEGETA, amit szintén a horvátok fejlesztettek ki, valamikor a múlt század ötvenes éveinek a végén. A fűszerkeverék világkarriert futott be, és lusta háziasszonyok kedvencévé vált.

A LUCULLUS BT HORVÁT ÉTELSORA

Étkeinket igyekeztünk úgy összeállítani, hogy mind a történelmi hagyományok, mind a földrajzi adottságok méltóképp reprezentálva legyenek. Mielőtt bármibe belekezdhettünk volna, a népi ruhás pincérek pálinkát hordanak körbe, és rázendített a Tambura zenekar.

ELŐÉTELEINK azonnal a pálinkát követően landoltak asztalainkon. Tányérjainkon mediterrán napfényben érlelődött fekete olívából készített krémmel töltött DALMÁT SONKA-szeletek sorakoztak, amelyek a fentiek szerint a tengeri szelekben szikkadtak, mielőtt tányérjainkra vándoroltak volna.

A sonkaszeletek mellett apró sajtdarabok feszítettek, amelyeket az adriai szigetvilágból, egyenesen Pag szigetről szállítottak nekünk. Neve rendkívül fantáziadúsan "DALMATINAC", ami nem más, mint egy félkemény, magas zsírtartalmú, semleges ízvilágú sajtféleség.

És végül következett az, ami egyeseket borzalommal, másokat végtelen lelkesedéssel töltött el: a tengerparti horvátok kedvence, a frissen MARINÁLT POLIPCSÁP. Mintegy tizenöt-húsz centiméteres csápokról van szó, amelyeken jól láthatóan sorakoztak az apró tapadókorongok végeláthatatlan sorai. Aki képes volt ezt a galaxisunkon kívüli kreálmányt a szájába helyezni, meglehetősen kellemes meglepetéssel szembesülhetett: a polip karja omlós, könnyed, de határozott ízekkel rendelkezett. Olyan étel ez, amit az ember nagy örömmel lenne képes naphosszat élvezni valamilyen tengeri halászfalu mólójának a verandáján, kezében egy üveg hűs, száraz fehérborral.

Előételeinket frissen sült, omlós, még meleg OLIVÁS BUKTA kísérte.

FŐ FOGÁSAINK valamelyest megosztották társaságunkat – egyesek kevesellték az adagokat, mások jellegtelennek találták az ízeket, de például kínai divíziónk egészen egyszerűen kijelentette, hogy a Lucullus történelme során a legfantasztikusabb harmóniákkal ismerkedhetett meg.

Először is egy tengeri étel került terítékre, egy igazi dalmáciai különlegesség - halfilébe göngyölt GARNÉLAFAROK, galambsalátával. Íze könnyed volt, a garnéla és a hozzávalók maga-magukat adták, minden felesleges fűszertúlburjánzást elkerültek. Egyesek egészen egyszerűen halízűnek titulálták, de ezzel nem kell törődni. Egy tengerparti gasztronómiai szokással szembesültünk: arról volt szó, hogy hagyták az alapvető alkatrészek saját ízeit érvényesülni, és nem nyomták el mindenféle fűszerrel, mártással, szósszal (amit a tengerpartiak egyébként egyértelműen a hamisság jeleként értelmeznek: vélekedésük szerint az ilyen akciók az alapanyag frissességét vagy éppen a minőségét kérdőjelezik meg).

Tengerparti étkünket egy hegyvidéki jellegzetesség követte – a "FRITAJA" nevű BORJÚSZŰZ. Itt szintén az egyszerűség és az alapanyag minősége volt irányadó. Friss pecsenye ez a fogás, közepesen átsütve, hogy az ember fia a lehető legközelebbi tapasztalással egyesülhessen a borjú egyedülállóan puha, omlós, lényegi rezdüléseivel. Itt szintén minden fűszerezés csak olyan szerepet kapott, mint a délibáb a pusztaság közepén: volt is, de talán mégsem.

És végül egy újabb szárazföldi fogás: BÁRÁNYKARAJ GORÁNI LEPÉNNYEL. Maga a báránykaraj némi csont ráhagyással sonkába tekerten került a sütőbe, és miután a külső héj ropogóssá vált, csak ekkor került a tányérokra. Itt ismételten megoszlott társaságunk: voltak, akik nem tudtak mit kezdeni ezzel a hedonista, igazi diocletianusi hagyományokat őrző, hús a húsban koncepcióval, míg mások nem találtak szavakat a dalmáciai, tengeri szelekben szárított sonka és a hegyvidékek zamatos bárányának a kitűnően sikerült házasságára.

Fő fogásainkat frissen sült, puha kukoricakenyér kísérte.

Végül jött maga a DESSZERT, amellyel kapcsolatban nagy elvárások voltak: többen valami méztől cuppogó, gejl történetre vártak, de ezt nem kapták meg. A horvát, magyar fülnek nem túl elegáns hangképletű SZMOKVENYÁK nem más, mint vékony ostyába töltött, darált füge, amelyet könnyed mártással, szentjánoskenyérrel valamint naspolyával szolgáltak fel.

Lakománkat követően többen egészen zárásig üldögéltek néhány palack horvát vörösbor mellett, és elégedetten bólogattak, midőn a Horvát Étterem gazdája, Antun Vidic úr megtisztelt társaságával, és érdeklődött jólétünket illetően.

st

Az Olasz Kereskedelmi és Iparkamara „Padovai ízkavalkád” címmel rendezett eseménysorozatot, amelynek egyikére a Lucullus BT-t is meghívták

Múlt hétvégén este a Lucullus BT az Olasz Kereskedelmi és Iparkamara hívó szavára a budapesti, Arany János utcai Pomo d’Oro étterem felé vette az irányt, hogy betekintést nyerjen a padovai ízek világába. Kalauzunk, egy hazánkban élő olasz hazafi érdeklődésünkre, hogy mégis mire számíthatunk, a szabadkőművesek titokzatos nyelvcsokraival fogalmazva csak ennyit jelzett: „a magyar nők gyönyörűek, ezzel elégedjetek meg. Az ételkészítést meg nyugodtan bízzátok az olaszokra. Minden nagyon jó lesz.”

MI AZ A PADOVA?

A Padova nevű város, és az ugyanezen kódon jegyzett tartomány Észak-Olaszország keleti mezsgyéin terül el. Északról az Alpok lejtői, keletről az Adria, nyugatról és délről meg az itáliai pampák zöldekben dús vidékei övezik. A mérsékelten meleg, de még nem mediterrán klímának, a tengertől származó páráknak és a hegyek északi hidegeitől való szigetelő erejének köszönhetően ideális terület ez mindenféle mezőgazdasági termelés számára.

A földben rejlő lehetőségeket már a legősibb időkben is felismerték, és európai ükjeink örömmel telepedtek meg ezen a vidéken. Példának okáért, midőn a trójai Antenor visszatért a világtörténelem egyik legemlékezetesebb vérontásából Itália szőlőindás vidékeire, itt verte fel a sátorfáját. Padua földjének gazdagsága, terményeinek ereje hagyományosan erős férfipopuláció kinevelését tette lehetővé, amely folyamatosan be is vetette magát mindenféle sorsdöntő világégésbe. Ott voltak a padovaiak a Hannibál elefántjaival szemben álló római seregekben, és dicsőn ontották vérüket Attila hunjaival szemben. Ez utóbbi ugyan hosszú évszázadokra kimerítette őket, de hősiesen tűrték azt, hogy a tartomány trónjában gótok, frankok és Habsburgok forogjanak, és hosszú éveken át élvezhették a padovaiak a különböző itáliai családok uralmát is.

Ezek a sűrű történelmi interakciók oda vezettek, hogy a régió valamennyi adottságát kihasználva rendkívül fejlett mezőgazdasági termelés indult be, amely kifinomult gasztronómiai vetületeket hozott létre. A padovai konyhában egyesül az antik Róma, a francia kifinomultság és a németek pragmatizmusa.

CIKÓRIA, NYÚL ÉS KEKSZ – A LUCULLUS BT VACSORÁJA

Azon az esten, amikor a Lucullus BT kis létszámú kommandója elfoglalta asztalait, éppen a Serata delle Verdure, azaz a „Venetói zöldségkülönlegességek” ételsor került terítékre, amelynek elfogyasztása előtt egy száraz prosecco (fehér habzóbor) landolt a poharainkban. 

Ételsorunk első fejezete a padovai különlegességnek számító cikória („radicchio”) alapon készült előétel volt: a fantasztikusan hangzó „Radicchio lardellato al forno” azaz kemencében sült, szalonnával tűzdelt cikória volt. A cikóriafélék egész hadseregnyi fajtáját termesztik a tartományban, és minden jel szerint az egyik legfontosabb téli élelmiszernek számít. Maga a cikória lehet zöld, fehér, de vörös is. Mérete, mint egy kisebb fej káposzta: formája a belső felé haladva, mint a Nautilus tengeralattjáró, kifelé tartva inkább salátaszerű. Ízei szintén variálódnak az édestől a kesernyés felé. A mi cikóriánk a vörösek táborát erősítette, és élő tűzben sülve készült: állítólag így lehet a leghatékonyabban csökkenteni a zöldség kesernyés felhangjait. A radicchio-n pirított pancetta lapult, ami nem más, mint az észak-itáliaiak sajátos sonka interpretációja: a disznó hasából nyesik ki, sózzák, fűszerezik, majd mintegy három hónapig szárítják, amíg ehető állapotba nem kerül. A pancetta mellett parmezán, valamint egy szintén padovai különlegesség, az asiago sajt szerepelt (ez utóbbit az Alpok lejtőin készítik – félkemény, tejszínes ízű sajt, enyhén kesernyés aláfestéssel, némi lágy lyuggatolással). Mindez együtt kitűnő előételnek bizonyult, és külön megállapítottuk, sokadszorra, hogy a zöldség igenis ehető, jó fogás, csak kell tudni bánni vele. A radicchio mind egy szálig elfogyott, ahogyan a mellé kísérőnek felszolgált chardonnay is.

Az előételt az olasz konyhában kötelező antipasti, azaz tésztaféle követte. Padovai vacsoránkon ez egy „Bigoli all’anatra” című fogásban realizálódott, ami magyarul egészen egyszerűen annyit tesz: kacsahúsos tészta (nem is olyan hülyeség nyelvet cserélni, ha az ember egyszerű étkek fogyasztása közben úgy akarja érezni magát, hogy mégiscsak valami különleges üggyel van dolga). Maga a tészta vastagabb, liszttészta volt, enyhén főzve, a kacsahús pedig darált formában, enyhe fűszerezéssel, amolyan darált-pörkölt állagban szerepelt. A fogást pinot grigio kísérte.

Aztán jött a fő fogás, a „Rollé di coniglio allo speck e radicchio in letto di spinaci”, amire még a mellettünk elviharzó Gianni is tett egy-két pozitív megjegyzést. A hús egyébiránt nyúl volt, amibe cikóriát tekertek, majd az egészet friss spenótágyon kisütöttek. Semmi felesleges ügy mellette, semmi ballaszt, úgy, mint rizs, burgonya, vagy kenyér. Csak hús és zöldség. Pure satisfaction. Ezen a fogáson mutatkozott meg számunkra az olasz konyha igazi ereje, ami az alapanyagok természetességének a kihasználásában rejlik. Szinte semmi fűszerrel, csak magának a nyers hús, a nyers zöldség és a megfelelő sütési mód segítségével áll össze a harmónia, ami minden vertikumában – nedvesség - szárazság, keménység – puhaság, nő – férfi, hold – nap – megelégedéssel töltötte volna el a legelvetemültebb taoista gasztrofilozófust is.  Mindezt egy különös, félszáraz merlot kísérte, olyan kiegyensúlyozott savakkal és simulékony testtel, mint ahogyan az ember azokat a nimfákat képzeli el, akikért érdemes elkárhozni, és Kharbüdisz végeláthatatlan torkában elnyelődni.

Ételsorunkat egy nagyon különleges nevű valami zárta, ami a „zaletti” álnevet viselte. Egy Észak-olasz titkosügynök nevére emlékeztető desszertünk nem más volt, mint kétféle szárazkeksz – az egyik mazsolával, a másik mézzel, és szegfűszeggel ízesítve. Mindezt muskotályos habzóbor kísérte.

KONKLÚZIÓNK

Mindent egybevetve megállapítottuk, hogy érdemes élni.

lbt

A Lucullus BT hosszú évek óta szervez egyéni főzőlurzusokat, hogy az érdeklődők a gyakorlatban ismerkedhessenek meg a nemzetközi konyhákkal, legújabb trendekkel.

Ami a legfontosabb: hozzánk BÁRKI ELJÖHET főzni, a tízéves gyermektől, a háziasszonyokon át, a teljesen tapasztalatlanokig. Kurzusainkat úgy állítottuk össze, hogy azokat mindenki könnyen és lvezettel sajátítsa el, ugyanakkor ügyelünk arra is, hogy a legszigorúbb konyhatechnológiai és biztonsági szempontoknak is eleget tegyünk.

A francia csúcsgasztronómia és a nehéznek vélt indiai, kínai ételek mától bárki számára elérhetőek. Nincs több ködösítés: Ön ugyanúgy főzhet otthon, mintha egy Michelin csillagos étteremben lenne.

A második legfontosabb dolog, hogy nálunk MINDENKI FŐZ. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a résztvevők egyedül (de általában párban), elkészítik ugyanazt az ételt, mint szakácsmesterünk.

Jelentkezzen Ön is a főzőkurzusainkra, vagy ajánlja azokat barátainak, ismerőseinek!

Egy kora őszi estén a LUCULLUS BT az andalúz konyha felé vette az irányt, és ellátogatott a budapesti ALHAMBRA étterembe (Cím: 1065 Budapest, Jókai tér 3., Tel.: 354 10 68). Vacsoránk kalauza dr. Csuday Csba egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem spanyol tanszékének a vezetője volt.

A TITOKZATOS ALHAMBRAI IDEGEN

Lassan vége szakad az indián nyárnak, és a természet kereke elfordult az ősz felé. Mi ezt nem hagytuk annyiban, és úgy döntöttünk, hogy a LUCULLUS bárkáját csak azért is délnek irányítjuk, mégpedig az andalúz konyha irányába, a budapesti Alhambra (ejtsd: alambra) étterembe.

Maga a névadó Alhambra nem más, mint egy granadai magaslaton épült palotaváros, amelyet 800 éve a Naszrid királyság vezetője, maga Mohammed ibn Yusuf ben Nasr, ismertebb nevén Alhamar király hozott lakható formába. Az évszázadok alatt minden király bővítette az épületegyüttest, mígnem mai formáját el nem érte. Maga a budapesti Jókai téren található étekműhely már a XXI. században jött létre. Tulajdonosai magyarok, akik sok időt töltöttek el életükből a délspanyol pampákon, és úgy gondolták, hogy élményeik egy részét ebben az étteremben sok más evőember-társukkal is megosztják.

Az apró étekműhely enteriőrje egy régi mór kereskedő otthonát idézi: meleg, barna, misztikus félhomály, több méter magas, barlangszerű falak, stilizált átjárók és rengeteg marokkói és délspanyol műtárgy. Rögtön a bejárat mellett csap áll ki a falból, amelyből víz csobog, ahogyan ez az andalúziai Alhambra városa mellett sok otthonban a mai napig megszokott (az alhambrai vízeséseket idézendő; a praktikus ok a házak hűtése).

Rögtön a nyitáskor két marokkói séf vezette a konyhát – ennek köszönhetően alakult ki az első, meghatározóan arab-berber-marokkói étlap, amit az idők során egyre inkább kezdett hatalmába keríteni a délspanyol-spanyol ízvilág. A mai ételsor nagyjából a mintegy két éve itt dolgozó magyar séf műve, aki Nagy Levin mintájára szinte a világ valamennyi tengerét bejárta, és több országban utazva finomította étekmesteri képességeit.

AZ ANDALÚZ VIRCSAFTRÓL

Andalúzia a spanyol pampák legdélebbi részen terül el, közel Afrika sivatagi katlanjához, a Mediterraneum legendás vidékén. Ennek a vidéknek a nyugati része a Heraklész oszlopaiként elhíresült tengeri szoros, amelyet évezredeken át az európai ükeink által ismert világ végeként tartottak számon. Innen tovább kezdődik a szirének, sárkányok, és mindenféle meselény birodalma, amelynek a végéhez érve a gyanútlan hajós egy régi legenda szerint azon veszi észre magát, hogy elért a világ végére, és egészen egyszerűen belehull a vak, sötét, üres semmibe.

A mai Andalúzia autonóm jogokkal bíró államszerveződés, amely a spanyol korona alatt éli érzelmekben dús mindennapjait, időtlen-idők óta. Az ország hagyományait, történelmét, tájait, jelenét illetően szinte minden téren egy dolog állapítható meg: hogy ez az ellentétek hazája, a folyamatos önellentmondásé, amely vitalitást szülő konfliktussal teszi élővé ezt a különös terroirt.

Valamikor réges-régen megfordultak itt a főníciai kereskedők, akik magukkal hozták a bortermelés tudományát, és megtelepedtek itt a vandálok, aminek köszönhetően Vandalusia nevet kapta ez a tartomány (innen az Andalúzia). Hosszú ideig táboroztak ezen a vidéken a rettegett Karthágó félelmetes harci elefántjai, hogy utána északról rontsanak neki az akkor még kicsi, de annál agresszívabb új hatalomnak, Rómának. Miután a farkaskölykök sóval behintették Dido királynő otthonát, északnak fordultak. Igájukba hajtották az Ibériai félsziget számtalan népét, és sokáig időztek Hispánia nevű provinciájukban, hogy utána mintegy nyolc évszázadig átadhassák a terepet a mór dinasztiáknak, akik magukkal hozták kelet misztikumát, tudományát és varázslatait. És végül, de nem utolsósorban eljött a spanyol birodalom időszaka, amelynek a lobogója immár jó néhány száz éve csattog a Sierra Nevada ormain.

Ez a rengeteg nép, hagyomány, virtus nem is eredményezhetett mást, mint robbanékony sokszínűséget. Többek között innen ered a SHERRY, vagy JEREZ, amelyet törvényeik átértelmezésével mór fejedelmek alkimistái kevertek ki először, még vagy ezer éve, fűszerek és borok vegyítésével. Itt van a világ legnagyobb, BIKAVIADALRA alkalmas arénája – állítólag az évente több mint 1000 bika ünnepélyes lemészárlásának a helyszínére aranyáron, nagy küzdelmek árán van csak belépő. És hasonlóan gazdag és vitalitással teli maga a táj: megtalálható itt tengerparttól kezdődően, okkersárga búzamezőkön át hajmeresztő hegyormokig minden. Ennek köszönhetően az étkek alapanyag-választéka is a legszélesebb skálán mozog: megtalálhatóak itt a tengerek szörnyetegei, a hegyvidékek nehéz, paraszti étkei, a városok spanyol és mór kifinomultságának a hagyományai, és olyan növények, mint a babér, a jázmin, a narancs és a citrom, nem is beszélve az Újvilág kincseiről, mint a méregerős chili, vagy a csokoládé.

Mindezeket összevetve megállapítható, hogy az andalúz konyha karaktere nem egy-egy speciális fogásban, hanem számtalan fogás elképesztő sokszínűségében rejlik.

A LUCULLUS ÉS AZ ANDALÚZ ÉTELSOR

Igyekeztünk úgy összeállítani az ételsort, hogy mind a spanyol, mind a spanyol, főníciai, mór, zsidó, vandál, római, cigány és berber hagyományokat ötvöző, kasztanyettacsattogtató és bikaviadalt magába foglaló, érzelmekben dús andalúz hagyományok a lehető legközelebb kerüljenek hozzánk. Szaktanácsadónk dr. Csuday Csaba egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem spanyol tanszékének a vezetője volt.

Minden spanyol, főleg délspanyol étkezés alapja a TAPAS. Ennek az ételnek az állítólagos keletkezéseposza az, hogy midőn valamikor réges-régen a délutáni forró napsütésben sziesztára kényszerült hidalgók árnyas lugasaikban üldögéltek, megérdemelt boraik mellett, társul szegődtek hozzájuk a legyek, akik szintén be kívántak szállni a borivásba. Ezt megakadályozandó, a poharakat kis tányérokkal fedték le, amelyeken éppen egy fedőnyi - tapasnyi - étel fért el. Ezek a fogások egyre bonyolultabbá kezdtek válni, és ahogy teltek-múltak az évek, úgy terjedt el a tapas-művészet kultúrája egész spanyolhonban, amelynek művelésére és élvezetére mára egészen szofisztikált műhelyek egész sora alakult ki. Ezek a tapas-bárok önálló műfajt képviselnek, és hasonlóan fontos szerepet töltenek be az ibériaiak mindennapjaiban, mint a szintén forró égövben élő törökök vagy a görögök meze-műhelyei.

A mi vacsoránkon mindenki előtt egy-egy tapas tál landolt, amelyen megtalálható volt a híres-neves spanyol TORTILLA, azaz burgonyás-hagymás lepény egy vékony szelete. Ugyanígy vendégünk volt némi fűszeres padlizsánkrém többféle, házilag sütött lepénnyel, egy harapásnyi fehérboros spanyol feketebab, mediterrán fűszerezéssel, amelyben jelentős szerepet játszott a római kömény és a koriander (ez a tapas örvendett talán a legnagyobb népszerűségnek), és persze ott pompázott némi olívaolajjal megfuttatott vegyes saláta.

Tagjaink többnyire nagy elégedettséggel végeztek a tapas-tállal, és felkészült gyomorral várták a következő fogást, egy ANDALÚZ MARHALEVEST, amelynek külön érdekessége volt a beleöntött JEREZ, azaz sherry, amelyet régen a kellemes részegség előidézésén túl azért adagoltak a húslevekhez, hogy eképpen tartósítsák őket. Amolyan igazi andalúz ellentmondásossággal jellemezték tagjaink ezt a fogást: egyesek furcsának, kellemetlen illatúnak tartották ezt az áttetsző, aranybarna levet, mások meg egyenesen többször kértek belőle, mert nem tudtak betelni vele.

Mindezeket követően érkeztek a fő fogások, amelyekből kóstolótálakat szolgáltak fel evőember társainknak. Ezeken a tálakon megtalálható volt az andalúz levesben főtt marha húsa, a marokkói hagyományokat felelevenítendő némi mazsolás cous-cous, karamellizált hagymával és csirkével, valamint egy szelet vajhal rizzsel, párolt zöldbabbal, spárgával és répával. Az ételeket a ház által sütött lepények határolták el egymástól. A főételek tekintetében megosztottak voltak a vélemények. Többen kifogásolták a főtt marha szárazságát, és nagyjából konszenzus volt a vajhal jó ízét és állagát illetően is. Ugyanígy szinte általános népszerűségnek örvendett a cous-cous is. Kínai testvéreink a szószokat, és a nedves komponensek jelenlétét hiányolták az ételekből.

Az ételsort az újvilági kolóniák hagyatékából, azaz kakaóból és csokoládéból készített forró sütemény zárta, amelyet követően mindenki ment a maga dolgára, bele a budapesti éjszakába.

lbt