Máltai sorozatunkat talán a legjellegzetesebb máltai specialitással zárjuk, a nyúllal, amelynek csak vagy kétszáz féle elkészítési módja létezik a szigeteken. Aki idegenkedik a nyúlhústól, annak elárulom, hogy ez a máltai nyúl olyan ízű volt, mint a csirke, és ha a csontok nem "árulkodtak volna", akkor teljesen abban a hiszemben maradok, hogy tényleg csirkét eszem. Pedig nem. De haladjunk sorjában.
Paceville egyik öblében foglaltunk helyet egy Raffael nevű helyen, ami igazi máltai specialitásokkal csábította magához az embereket. Sok ember, kockás terítő, rálátás a tengerre, szóval minden megvan, ami kell. Először is vegyes sajttálat kértünk, amelyen helyet kapott emmentáli, edami, gorgonzola, cheddar sajt egyaránt, meg borsozott, fehér helyi kecskesajt is. Ezek nagyon finomak és frissek voltak, de a baj az volt, hogy szőlőt és almát is hoztak mellé, amit nem kellett volna. A szőlő szégyenteljesen kókadozott, kb. egy hónapja szüretelhették, az almában meg félig benne a csumája... Azt hittem, rosszul látok... Ekkorát nem szoktam tévedni, amikor kiválasztok egy helyet... 
                                           Aztán a helyzet csak fokozódott, amikor kihoztak egy mikróban   megmelegített, és lehetetlenül kiszáradt timpanát, azaz rakott makarónit - na ekkor volt az a pillanat, amikor fel akartunk állni, borzongva, hogy soha többé ne is lássuk rémálmunkban sem ezt a helyet. Ekkor viszont egy pillanat alatt megváltozott minden : a pincér elnézést kért látván negyfokú elégedetlenségünket, és legközelebb már olyan két ételt hozott ki, amelyek rendkívül frissek és ízletesek voltak. Az egyik egy "ropogós" carbonara spagetti névre hallgatott, amelyben ropogós sonka, pecorino sajt, tojás, vaj és petrezselyem voltak az alkotóelemek (a spagetti úgy készül, ahogy az "átlagos" carbonara spagetti, csak ezt a végén még bedobják egy sütőformába, hogy ropogósra és laposra összesüssék). Ilyet még sosem ettem, de ez az étel rendkívül elnyerte a tetszésem. A másik étel a máltai nyúl volt, ezúttal "conniglio alla cacciatore" fomájában szervírozták, azaz megsütve, raguval. A fokhagymás húshoz a ragut babérlevélből, zellerből, fehérborból, petrezselyemből, illatos gyógynövényekből készítették, amihez főtt krumplit és babot adtak. A nyúl is jól bevéste magát az emlékezetembe (azt hiszem korábban ilyen nagy elánnal és étvággyal nem ettem ilyen állatot), mert valóban csirkére emlékeztetett, ráadásul a ragu is elbűvölt. A kisebb kellemetlenségek ellenére a helyi gasztronómiával teljes mértékben meg voltam elégedve, és fájó szívvel búcsúzom a szigetországtól. További sok sikert kívánok a máltaiaknak a kultúrájuk megőrzése terén vívott harcban - hátha nem özönli el őket a sok burgerking és mekdonáldsz, a Coca Cola meg nem csinál több olyan legalja húzást, hogy a Fantát ugyanolyan ízben dobja a piacra, mint a helyiek nagy kedvence, a kesernyés Kinnie nevű ital...

Az Artesanoban ezúttal néhány jellegzetes katalán ételt kóstoltunk meg.

A máltai utcai étkezések, pizzák és az ázsiai fúziós étterem után elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol az ország legautentikusabb ételeiről értekezünk. Ezeket már „máltaias” éttermekben fogyasztjuk el. Mindjárt itt az első, egy Kandles nevű hely Paceville-ben, ahol csak véletlenül sikerül helyet kapnunk, mivel olyan sokan látogatják. Tradicionális máltai menüt rendelünk, amely jelen esetben három fogásból áll: levesből, főételből és desszertből. Azt is érdekes megjegyezni, hogy a három étel így együtt kerül majdnem ugyanannyiba, mint egy főétel ugyanebből az eresztésből, de külön.
Kezdésnek az „özvegy levesét” választom, amelynek eredete nagyjából a homályba vész. Annyit azért lehet tudni róla, hogy ama bizonyos hölgy nem magával a levessel ölte meg az urát (tehát nem mérget kevert bele, vagy ilyesmi), hanem a nagy kést vágta bele a szerencsétlen flótásba, miközben az szürcsölte a nedűt. A hölgy mosolygott, majd vállon veregette a megboldogultat. Indítékai ismeretlenek maradtak. Bizonyára nehézkesen tudta elmagyarázni azt a tényt az urának, hogy márpedig paradicsomlevesbe is mehet karfiol, meg borsó, tojás, kecskesajt, petrezselyem, citrom, meg egy kis hús is. Ez persze a mendemonda kategóriájába tartozik, de a www.utikonyv.com oldal szerint viszont az étel onnan kaphatta a nevét, hogy még a szegény özvegyek is megengedhetik maguknak, olyan olcsón elkészíthető. Így elsőre valóban kicsit bizarrul hangozhat ez az egész, de ne aggódjunk: a paradicsomleves bódító íze és a friss, zöld petrezselyem elviszik a prímet, minden más íz eltörpül mellettük. A Guide to Maltese cooking c. könyvben találtam egy receptet, ami egy kicsit mást ír elő, de sebaj, biztos jó az is.

Hozzávalók
2 hagyma
1 ek sűrített paradicsom
víz
1 karalábé
2 répa
1 szárzeller
1 kisebb karfiol
2 krumpli
100 gr borsó vagy lóbab
½ kg spenót
6 tojás
250 gramm ricotta vagy más friss sajt
100 gramm kecskesajt
Egy kevés crouton

Elkészítés

1. Ugyanabban a lábosban, ahol a leves készül, olivaolajon enyhén megpirítjuk az apróra vágott hagymát.
2. Hozzáadjuk a sűrített paradicsomot, és egy pohár meleg vizet. Elkeverjük a hagymával.
3. hozzáadjuk a kis kockákra vágott karalábét, a répákat, a zellert, a karfiolt és a krumplikat, majd a borsót és a babot.
4. Adjunk hozzá bőségesen vizet, forraljuk fel az egészet, majd vegyük kicsire a lángot.
5. Mossuk meg a spenótot, vágjuk fel és kb. 15 perccel a víz forrása után adjuk hozzá a leveshez.
6. Egy órán keresztül főzzük a levest kis lángon.
7. A vége felé üssünk bele fejenként 1 egész tojást a levesbe.
8. Ha összeállt a tojás, vegyük ki egyesével, és tegyük be őket egy-egy tányérba.
9. Ehhez adjunk ricottát, a kecskesajtot és ízlés szerint croutont.
10. Kész, lehet tálalni!

Második fogásként érkezik a Bragioli nevű máltai specialitás, ami nem más, mint húslapokba betekert darált marhahús. Málta-szerte is sokféleképpen készítik, de felbukkanása nem ritka más európai országban sem. Oregánoval, kakukkfűvel, és petrezselyemmel ízesítik, de adhatnak hozzá fehér kenyeret, szalonnát, répát és tojást is. Számomra egy kicsit fura ez a párosítás is, meg száraz is egy kevéssé az étel, de azért ízletes, főleg, ha jó sok szószt kapunk hozzá. Utóbbi úgy készül, hogy olivaolajon megpirítunk apróra vágott hagymát és répát, majd valami nagy vörösborral megrottyantjuk. A szószban eztán még jó fél órán át pároljuk a húsgombócainkat, így az raguszerűvé válik. A Brogioli-hoz friss sült krumplit kapunk, és zöld salátát, amiben van hagyma, saláta, olajbogyó, paradicsom, uborka, paprika és répa is.
Desszertként vodkában úszó sárgadinnyét kapunk, ami azt gondolom, szintén tökéletesen passzol ehhez a furcsa országhoz, és még furcsább ételkultúrájához. Az ételekhez a ház borát kapjuk, neve nincs, viszont durva, csípős, komoly, szúrós és nagy az alkoholtartalma. Ütős befejezés.

Az egész étkezésért kb. 20 eurót fizetek, benne 1 Ice Tea, 1 víz, és egy pohár bor.

A spanyol Artesano étterem ötfogásos borvacsoráján jártunk, amelynek egyik főszereplője a vanília volt. A másik oldalon Jarabek Bence étteremtulajdonos és Petzold Attila borász/sommelier álltak: ők interpretálták a történéseket.

A vaníliáról

(forrás: www.wikipedia.hu)

A vanília az orchideafélék családjába tartozó, más növényekre felkúszó növény, amelyet félérett, zöldes-sárgás színű állapotban szüretelnek. A leszedett termést először hőkezelik, szárítják, majd 8 hónapig dobozokban érlelik. A vanília nem más, mint egy 10-20 cm hosszú és 3-10 mm vastag toktermés, amely fénylő felületű, hosszanti irányban ráncos, gyakran fehér vanília kristályok kiütnek rajta. Minőségét aromája, színe és hajlékonysága jellemzi. A vanília magas nedvtartalmú növény. Csak kiszáradás után válik törékennyé, ilyenkor viszont már kevéssé értékes. Vanillint, illatanyagot, vanillinsavat, zsírt, és gyantát is tartalmaz.
A fűszernövény Mexikóból ered, ahol már Amerika felfedezése előtti időkben is a kakaó ízesítésére használták. A vanília ma a világ egyik legismertebb és legértékesebb fűszere, amely több szálon is köthető Spanyolországhoz Jarabek Bence szerint. Egyrészt állítólag a híres spanyol felfedező, Hernán Cortés hozta be Európába, másrészt a vanília elnevezés is vélhetően spanyol eredetű.

Tenger vs édesség

Első ételünk egy rizses sushi-ra „rátekert” marinát lazac volt, amihez vaníliás tengeri só is járt. Így, együtt az építmény a tenger és a halak erőteljes, bódító, nehéz és fülledt ízét-illatát hordozta magán, viszont a tengeri produktumokat „nem annyira kedvelők” is örülhettek (de csak valamelyest), mert a vaníliának azért egy kicsit mégis sikerült „megédesíteni” a tányéron elhelyezkedő ételt. Egy kicsit odébb (az építménytől elszigetelten) trónolt még dacosan némi vörös ikra, azaz halpete, hogy hangsúlyozza: márpedig a csata a tenger, és nem pedig az édesség javára fog eldőlni. Legalább is ebben a fogásban nem.
Az ételhez egy Barbadillo Manzanilla Extra Dry nevű bort ittunk, egy világos sherryt, amely „közönyösséget” tettetve a maga zöld diós és vaníliás ízeivel végül mégis a tenger javára billentette az egyensúlyt. Hogy lehet ez? Hát úgy, hogy a sós tengeri levegő is visszaköszönt jócskán a borban, ugyanis az óceán szelei járták át. A spanyolországi sherrypincékben mindig van egy „rohangáló ember”, akinek az a dolga, hogy ha az óceán felől fúj a szél, akkor mindig kinyissa az ablakokat, és hagyja, hogy a szél átjárja a levegővel érintkező bort. És persze mindig be is csukja az ablakokat, ha megfordul a széljárás. Érdekes egy foglalkozás lehet a rongálós embereké.

Levegő vs édesség

Következő ételünk egy galamb nem túl robosztus hústömege volt, amelyet vaníliás vajban sütöttek ki. Az íz igazából egy nem is olyan régi mongóliai képet vetített lelki szemeim elé, amely a tejes, nomád ételek enyhén édes, de inkább sós-savanyú, kicsit avas ízével volt egyenértékű. Olyan volt ez, mint a tisztított vaj, a ghí, amit az indiaiak is nagy előszeretettel használnak. (Ez utóbbi úgy készül, hogy egy nagy edényben felforraljuk a vajat, majd a lehető legkisebbre csökkentjük a lángot, és fedő nélkül melegítjük. 1 kg vajból 30 perc alatt kb. 800 gramm tisztított vaj keletkezik ily módon).
A borstól enyhén csípős galambhúst vajban felfuttatott bébirépa kísérte el, és mindez két szelet blini-n (orosz palacsintán) hevert, amely a reá szórt szezámmagtól teljesen olyan volt, mintha színtiszta kenyeret ettünk volna.
Külön érdekessége volt a kompozíciónak, hogy trónolt benne még egy galambcsontra visszafűzött pástétom is; ennek az íze nagyjából olyan volt, mint egy zöldfűszerekkel ízesített fasírté.
Az ételhez Castano Macabeo-Chardonnay barrique Cuvée-t fogyasztottunk, amely gyümölcsös/vajas sütemény ízjegyekkel volt beharangozva, bár nekem inkább egyszerűen csak savanyú és vas (esetleg gyógyszeres) ízek villantak be kóstolásakor. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna jó a bor, sőt, nagyon is jó volt, passzolt az ételhez.

Erdő vs édesség

Őzpecsenye érkezett harmadik fogásként, melyet Cruz de Alba Crianza mártással és vaníliával szervíroztak. A húsnak nagyon vad, erdei íze volt, amit én úgy jellemzek, hogy "nagyon lapos", vagy "nagyon lenti". (Szeretném hangsúlyozni, hogy ez egyáltalán nem rosszságról, vagy jóságról szól, hanem inkább hangulatról, érzésekről.). A szósz, ami igazából meggyel visszafőzött bor volt, bőségesen ellensúlyozta a "lenti érzést", ráadásul segített ebben neki a mellette lévő édes burgonya is, amely olyan ízű volt, mint a sütőtök és a sárgarépa nagyjából egyszerre.
A hozzá kínált bor, a Cruz de Alba Crianza igencsak hatalmas egy bor volt, mely a meggyet, édességet, vaníliát egyaránt kiabálta, a végén pedig kókusz ízét éreztem szétterjedni a számban. Közben pedig némi keserűséget. Édes illata viszont olyan, mint egy Merlot-é, Petzold Attila szerint pedig inkább olyan, mint egy cabernet franc-é.

Háztáj vs Édesség

Negyedik fogásunk bőrös malac formájában jött, amit vanília-narancs karamelles szósszal tálaltak. Utóbbi meglehetősen édes volt, olyan, mint a Szicálián és Máltán használt mandulás-vaníliás nugát, ez a ragadós, törökméz-szerű édesség. A malac ropogós bőre omlós húst takart, melynek fogyasztása közben nagy, kerek, vidám-mosolygós malacfej rajzolódott ki az elmémben. A való világra áttevődött a boldogság végeláthatatlan érzete. Az ételhez egy Ramon Bilbao reserva nevű, édesnek szánt, de keserűséget jócskán magában szállító bor volt, amely nagyban hasonlított az előzőhöz.

Maga az édesség

A legvégén jött a "twister": csavaros csokoládéhab, vaníliás fehér csokoládészósszal, amelyet egy lefelé szűkülő koktélpohárban szervíroztak.
Édes, picit keserű csokival volt dolgunk, a masszában szerepelt még némi friss szeder, málna, meg erdei gyümölcsök is.
Hamar megállapítottam, hogy ezt az édességet nem enni, hanem habzsolni kell, mohón, megkérdőjelezhetetlenül, mint az életet magát. Az érzést elősegíti a Castano Monastrell Dulce Nevű csúcsbor, amely olyan volt, mint az olajos-mézes-alkoholos cukorszirup.

Maga a mennyei tökély.
És a vanília is jól vizsgázott. 

Az étterem címe: 1064-Budapest, Ó. u. 24-26. (az Opera mögött).
Telefon: 1(688-1696)
Web: www.artesano.hu

tg
 

A kistarcsai Görhönyfesztiválon hétféle görhönyt volt szerencsénk megkóstolni. A Lucullus BT a verseny zsűrizésében kapott szerepet, ami már-már hagyományosnak mondható: tavaly is részt vettünk már az ugyanilyen eseményen. Turóczi Gábor, a Lucullus BT elnöke mellett a zsűri másik két tagja Gabula András gasztronómiai fotós, illetve Orosz András, a Gödöllői Kiskastély igazgatója voltak.
És nem volt könnyű dolgunk annak ellenére, hogy csak hét induló volt.

A görhönyről

A görhöny nem más, mint egy nyers, reszelt burgonyából készült, különféle módon ízesített, majd kisütött étel. Ismeretesek a lapcsánka, tócsni, cicege, matutka, bere, macok, harula, vagy siligó elnevezései is. Az étel ezen kívül számos más nép gasztronómiájában is helyet kapott, így ismerik a németek, svájciak, szlovákok, csehet/tótok, lengyelek, angolok, svédek, de elterjedt a zsidó kultúrában is latke, latkesz, hremzli vagy kremzli neveken is. Eredete a homályba vesz, illetve annyit azért mégis lehet tudni róla, hogy „hordozóeleme”, a burgonya Chile meghódítása után, az 1560-as években került be Európába a spanyolok által, ahonnan először a portugálok vették át, majd az olaszok. Az eleinte csak az uralkodó réteg kiváltságos eledelének számító burgonya a silány terméshozamok miatt nem örvendett túl nagy népszerűségnek Európában, így talán érthető, hogy csak a XIX. században kezdték el megszeretni Magyarországon is.

Idei tapasztalatok

A csapatok teljesen más ízű, állagú és tálalású görhönyt készítettek. Volt, aki rozmaringgal-petrezselyemmel ízesített, volt aki majorannával és borssal. A só, krumpli és liszt nagyjából mindenhol szerepeltek a repertoárban, ezekhez tett ki-ki fokhagymát, hagymát, gombát, tejfölt, tojást vagy szalonnát. Volt, aki rozslisztet használt, és volt, aki nem használt lisztet sem. Az ételhez több helyen kínáltak "öntetet" - volt, ahol sima tejfölt, de volt egy szlovák csapat, amely liptói túróval rukkolt elő. Ismét csak bebizonyosodott, hogy a kreativitás határtalan lehet ilyen ételek készítésekor. Külön örömet jelentett, hogy a szlovák csapat megkínált minket "bryndzové halušky"-val és házi mézes-barackpálinkával is, amihez persze Arany Fácán is járt.

Akinek inge, vegye magára! Érdekes a kezdeményezés, sok sikert hozzá.

A máltai gasztronómiai palettán üde színfoltot képeznek a különböző ázsiai és fúziós-ázsiai konyhák. Egymás hegyén-hátán sorakoznak az indiai, kínai, japán és más ázsiai éttermek, és hamar otthoni érzésünk támadhat a nevek láttán: Maharaja, Fuji, Shalimar, Wang’s… Mi a St Julian „bár” utcájából nyíló Hugo’s nevű fúziós ázsiai étekműhelybe térünk be, ahol trendi asztalok, sötét tónusok és nagy adag jókedv uralkodik. A háttérben néhány ázsiai szakács tevékenykedik serényen a konyhában, arcvonásaik alapján inkább thai-ok, vagy indonézek lehetnek, mintsem kínaiak, vagy japánok. Az étlap ugyanezen népcsoportok ételeit reprezentálja: a japán sushitól a kínai tésztákon és thai curryken át az összetettebb indonéz ételekig sokféle étel közül válogathatunk. Kezdésnek szezámbundában sült csirkét kérünk hoi sin szósszal. A csirke érdekes, ropogós, a szezámmagtól íze viszont „nagyon lent van”. Ez nem jelenti azt, hogy rossz volna, ez lent van, mintha le kellene hajolnunk érte. A hoi sin szósz a kantoniak nagy kedvence, mely elvileg sötét szójából, fokhagymából, chilipaprikából, kínai édesburgonyából és egy sor más fűszer keverékéből készül. Az én kedvencemmé viszont nem annyira fog válni, mert a kantoni ízlés jó messze esik a magyar, de a „megszokottabb” kínai ízektől is. Elég vad a dolog, de még egyszer jelzem, hogy nem rossz, hanem vadidegen az érzés. Eztán makitálat kérünk rizsbe bújtatott uborkával, vörös algába, azaz nori-ba csomagolva. A tenger összes esszenciája összpontosul a mintegy 3 cm magas építményekben, ami engem meglehetősen mellbe ver, lévén, hogy idegenkedem a japán konyhától. Sokkal barátibb, ha eszünk mellé egy kevés wasabi pastát is, ami a japán (torma-jellegű) gyökérféleségből készül, és az ízén túl az orrodat is jól kitisztíccsa. A finisben már „otthonosan mozgok”, ugyanis az általam kedvelt sárga thai curry-t rendelem, ami a meghirdetett HHH (nagyon csípős) jelzéssel ellentétben csak kicsit csíp. A kókuszdió-alapú marhahúsos tésztatálban a gyömbér, a paprika, a hagyma és a szójaszósz dominálnak, de időnként azért felszisszenek, amikor egy-egy csípős chilidarabka lecsúszik a torkomon. Ez a legjobb fogás az egészben, én meg azt fájlalom hirtelen, hogy itthon miért nincsenek ilyen fúziós ázsiai bárok. Vagy vannak? Kimondottan én nem ismerek ilyeneket…

A vacsora ára, vízzel és Ice Teával – kb. 50 Euro
Elégedettségi faktor: 90%.
 

Most az a rész következik, amikor St Julians számtalan utcai pizzakészítőjének egyikét teszteltük le, mert nem értettük, miért áll egy-egy ilyen bódé előtt mindig vagy egy tucat kiéhezett ember. Nos, mint kiderült, elsősorban azért, mert minden frissen készül, és természetesen ott, helyben, szinte "velünk együtt". Egy gép dagasztja a háttérben a tésztát, amibe néha-néha olivaolajat csöpögtet Luigi, aki vélhetően nem máltai, de nem is olasz, hanem valami etióp-féle lehet. Sebaj: a pizzájának a szaga nagyon jó. A nyers tésztára ott helyben rakja rá a rávalókat, amiket kérünk. A választék a fenséges olajbogyótól a sonkán át nagyjából vagy százféle tételt takar, ezért ezek felsorolásától most eltekintenék, viszont azt még a mai napig sem értettem meg, hogy miért nem volt menü, amiből választhattunk volna klönféle pizzákat? Annyi volt kiírva, hogy "Slice" és "Whole pizza". A fene se tudja, lehet, hogy itt tökmindegy mit kérsz, mindig jót kapsz - a pizzakészítő meg épp azt suhint a tésztára, amihez éppen kedve van. Mi azért egy kicsit "alakítgattunk" a miénken (Luigi bambán nézett ránk): kértünk rá gombát, sonkát, olajbogyót, kukoricát, borsót, többféle sajtot, szóval jópár mindent. Rendeltünk ketten egy egész pizzát, hozzá vörösbort, és meg sem álltunk a tenger partjáig, ahol eldobtuk magunkat, és az éjszakai (elég erős) hullámok ritmusára szépen, komótosan megeszegettük az ételünket. Namármost, mi ebben a különleges? - kérdezhetnétek. Elárulom: minden. Itthon nincsenek olyen pizzakészítők, (vagy legalább is nagyon kevesen vannak), akik ott gürcölnek előtted, izzadnak, robotolnak, és mindezt gyorsan, és a legfaszább minőségű alapanyagokból. Az olajbogyót megkóstolva azt mondtam, hogy az itthon kaphatóak nagyjából olyanok, mint egy bepállott alsónadrág. Ebben benne van a mediterráneum összes üzenete, frissesség, só, teltség, csalóka ízek, némi bolondság, csípősség... Itthon a pizzaszeletek szanaszét hevernek a pulton (de minek készítenek annyit, hogy ne fogyjon el?), míg nem a rossz minőségű, ízetlen alapanyaggal (például Trappista sajttal, vagy konzerv champignonnal, kukoricával, gombával) megpakolt kartonpapír-étek landol a mikróban, hogy aztán belűlről feszítsen eléggé minket. Fel nem foghatom. Az este pazarul sikerül egyébként - majd egyedül lenyomtam a pizza 3/4-ét, pedig jó forró volt. Szerintem Magyarországon még nem ettem hasonló minőségű pizzát, vagy legalább is nem emlékszem rá - ez a mostani nagyon ott volt a topon.

A vacsora ára, borral: 14 Euro
Elégedettségi faktor: 100%.

Mivel Máltán mélyen vallásos emberek élnek, ezért az augusztus 15-ére eső Nagyboldogasszony ünnepét, a Boldogságos Szűz Mária mennybevételét is méltóképp megünneplik a helyiek. Ilyenkor a sziget számos településén ún. festát, azaz körmenetet tartanak, amelyet kétórás tűzijáték kísér. Az óriás hangfalakból szüntelenül áramlik a módfelett hangos máltai hozsanna (amiből általában egy szót sem értünk), az égen pedig a magyar augusztus 20-ai tűzijátékot mind látványában, mind összetettségében ezerszeresen megszégyenítő tűzijáték tombol. A helyiek szájtátva, kis lócákra kitelepülve az utcák közepén figyelik a történést, közben pedig az sem zavarja őket, ha autók kerülgetik őket, a feljebb lakók pedig konfettivel és színes papírokkal kedveskednek a nyakukba. Közben persze esznek-isznak, és mivel az ünnepnek nincs kifejezett „étele”, ezért inkább a szendvicsek, kecskesajtok, borok-sörök járnak kézről-kézre. Mi is a ’street-food’-ból táplálkozunk ezen a napon egy Mqabba nevű településen (ahol állítólag a legjobb nézni az égiparádét), lévén, hogy csak ilyeneket találunk a körmenetben. Van itt viszont a hamburgertől kezdve a sülthúsokig, fánkokig és egyéb búcsús édességeken át szinte bármi, amit csak óhajtunk. Mi egy hamburger menüt kérünk, és láss csodát világ: a zsömle friss, a húspogácsa ott sül át előttünk, egy tojást gondosan belehelyeznek egy kör alakú sütőformába és azt is kisütik baconnal, majd friss zöldségeket adnak hozzá. Biztos, ami biztos – kapunk hozzá egy jó hosszú sült virslit is, amelyet hasábburgonyával szervíroznak. Utóbbi szintén friss, ami így, Magyarország után - szinte nonszensznek tűnhet. Az étel tehát friss, jóízű, és bőségesen elégséges, a vacsorához pedig a helyi CISK nevű helyi sört kóstoljuk meg (ami vélhetően a brit évszázados uralkodás hozadéka, és a sziget kedvenc itala, maga mögé utasítva a máltai és szicíliai borokat is).

A vacsora ára: 10 Euro/fő
Elégedettségi faktor: 100%.
 

Málta egy hat szigetből álló kisebb szigetcsoport a Földközi-tenger legközepén – 93 km-re Szicília partjaitól, és 300 km-re Tunéziától. Az ország 1964-óta élvez függetlenséget, 2004-óta az EU tagja, előtte azonban mindig valamelyik nagyhatalom rabigáját nyögte. Uralkodtak itt a föníciaiak, a görögök, punok, rómaiak, bizánciak, gótok, vandálok, arabok, normannok, németek, franciák, spanyolok, a híres-neves Máltai Lovagrend, végül a britek – de „bepróbálkoztak” a törökök, sőt a cári Oroszország is. Mindezt persze azért, mert Málta rendkívül jó helyen fekszik („Európa védőpajzsa”), és az ország tulajdonképpen ennek a fekvésnek az előnyeit élvezi ma is.

Érdekes, hogy az elmúlt évszázadok során Máltán megfordult népek mind otthagyták a lenyomatukat az ország kultúráján, ami az emberek viselkedésétől, a zenén, építészeten, kültéri díszítéseken, színeken és életvitelen át természetesen az étkezési szokásokban is megnyilvánul. A legjobban az olasz, mediterrán, arab, francia és brit hatások érvényesülnek, amelyek a helyi alapanyagokat "lovagolják" meg főleg. Ilyenek lehetnek a nyúl, a sertés, a birka, a kecske, a sajtfélék, a burgonya, a zöldségek, a rengeteg gyümölcs (főleg citrusfélék, eper, mandula), és természetesen a tenger gyümölcsei. Érdekes megjegyezni, hogy utóbbiból főleg szeptember-december akad a legtöbb, ekkorra esik ugyanis a nagy halászatok ideje. Ez persze nem jelenti azt, hogy az év bármely szakában ne kaphatnánk friss polipot, rákot, vagy halakat a tányérunkra. Ezen kívül az ország gasztronómiáját természetesen meghatározzák a természetföldrajzi és klimatikus adottságok is.


1895-ben született meg az első magyar nyelvű útleírás Máltáról Erődi Béla professzor jóvoltából (utána sem sokkal több látott napvilágot, sajnos), ahol a máltai ételekről eléggé ellentmondásos képet kaphatunk: „…a mindenféle színű és illatú ételek itt vannak kitálalva a járókelők ínyének a csiklandozására. A szakács tele torokkal számlálja elő, és hangzatos jelzőkkel kínálgatja ételeit. De máltai ízlés és étvágy kellene, hogy valaki hozzányúljon azokhoz az ételekhez…”
Kétségkívül nem mindenkinek imponál a helyi nyúlmájas spagetti, a nyúlpörkölt (fenek biz zalza), vagy a nyúlpástétom (torta tal-fenek), de a fejenkénti napi egy kilogramm helyi kenyér (hobz) sem tűnik túl biztatónak. Pedig ha megkóstolnák azt a kenyeret, amely kívül ropogós, belül pedig kalácsszerűen omlós, és a nyulat mondjuk a csirke húsával hasonlítanánk össze…
Ha pedig mindezt megspékeljük tintahalakkal (calamari), sügérrel (cerna), pilótahallal (fanfru), vörös márnával (merluzzo), kardhallal (pixxispad) és marhahústekerccsel, amit darált hússal, tojással, olajbogyóval, szalonnával töltenek (bragioli) – már valamivel közelebb állunk a mai máltai ízléshez, de ha itt járunk, vétek lenne kihagyni a halleveset (aljotta), a marhahúslevest zellerrel (brodu), az olasz Minnestrone leveshez hasonló Minestrát, a ricotta sajttal töltött raviolit, valamint a timpanát, ami nem más, mint a görög pastizio-hoz hasonló „rakott makaróni”. Az ínyencek nem hagyhatják ki a töltött padlizsánt, a töltött velőt, csigát, borsos juhsajtot sem! Az italok közül vétek kihagyni a tüzes máltai borokat (Marsovin, Verdala), valamint a helyi sört, a CISK-et sem. Van egy helyi jellegzetes szénsavas üdítőitaluk, a KINNIE, ami igazából alkoholmentes Unicum-narancs ízkombinációra hajaz, a Coca Cola pedig szégyellje magát, mert Fantáját ugyanilyen (de legalábbis nagyon hasonló) ízben dobta piacra Máltán... Hát már nehogy az Ő SZENT ÉRDEKEI megsérüljenek ezen a piciny, 20 x 30 egynáhány négyzetméteres szigeten! Bár sajnos ez nemcsak Máltán tendencia, hanem gyakorlatilag mindenhol a világban (lásd a Vadmálnát nálunk, a Bodzát Erdélyben, meg egy csomó hasonló jelenséget Kanadában, Törökországban, bárhol...)
Sajnos az étkezési kép is sokkal árnyaltabb ma Máltán, mint a feljebb leírtak. Ugyan vannak magasan pozicionált gourmet éttermek (Lulu, Santa Rosa, Tia Maria), amelyek a máltai konyha „átértelmezésén” dolgoznak több-kevesebb sikerrel, viszont majd minden ilyen jellegű hely tövében sajnos már ott felállt az aktuális McDonalds, Burger King, vagy KFC is. Rengeteg más étterem, utcai étkezőhely is akad itt ugyanakkor: például fúziós-ázsiai, japán, kínai, indiai, döner-kebabos, rengeteg utcai pizzás, palacsintás, meg hamburgerárus is. A cosmopolitizmust erősíti a mindenhonnan ezerrel dübörgő zene, a bulik, a szórakozás, és a tizenéves célközönség milliónyi látogatója. Sajnos, az "új" dolgok majdnem agyonnyomják a „régit”: az igazi értékeket, egy büszke nép kulturális vívmányait, ami ellen nem nagyon tesz senki. Legalább is mi így gondoljuk. 
Azért Máltán még élénken jár-kel az az anekdota is, amikor a feldühödött pincér belevágta mérgében a német turista hátába a villáját, amiért az meg merte kérdezni, hogy „a hal, az friss volt-e, avagy mélyfagyasztott…”. Ezzel legalább nincs gond a szigeteken.  

Ha valaki szeretne még több infót szerezni a máltai konyháról, a legjobb könyv itt megrendelhető. (Guide to Maltese cooking).