Minden azzal kezdődött, hogy egy vállalkozó kedvű ember, akit Jalecz Lajosnak hívnak, a rendszerváltás új szeleitől felfrissülve úgy döntött, távol-keleti éttermet nyit szülővárosában, Gyulán. Könyvekből, majd későbbi utazásai során személyesen is megismerkedett Ázsia konyháival, azon belül is az indonéz ételkultúrával. Az Indonéz Nagykövetség segítségével létrehozta Magyarország egyetlen indonéz éttermét, amely számos helyezést elérve hazánk egyik legjobb étekműhelyeként volt számon tartva mintegy tíz éven keresztül, nem is beszélve a helyi sikerekről, amelyekben nem kis szerepet játszott több, Gyulán megtartott cápator is. Jalecz úr mintegy öt éve döntött úgy, hogy irányt vált, és a hagyományos, 19. századi magyar konyhaművészet művelésével kezd foglalkozni. Ezzel meg is alakult a KISKÖDMÖN, amely a mai napig autentikus, régi magyar ételekkel kápráztatja el az ide betérőket. A LUCULLUS BT először az Indonéz Nagykövetségen találkozott Jalecz Lajossal, majd meglátogattuk a mestert gyulai főhadiszállásán, a Kisködmön Étteremben (Cím: Gyula, Városház u. 15., Tel: 66/463-934).

LBT: Hogy jut eszébe valakinek a rendszerváltás zűrös éveiben, hogy indonéz éttermet nyisson, ráadásul egy alföldi városban, ahol feltételezhető, hogy az emberek a magyar konyha iránti rajongásukból nehezen zökkenthetők ki?

Jalecz Lajos: Minden azzal kezdődött, hogy a rendszerváltás előtt a GELKA-ban dolgoztam, ahol tévéket javítottam. Abban az időben ez elit szakmának számított és jól is lehetett vele keresni. A bevételekből elcsavarogtam erre-arra, ha a lehetőségek engedték, az országhatáron kívülre is, ahol volt alkalmam megismerni a minőségi vendéglátás művészetét. Magyarországon az éttermekben akkoriban általában mindenhol átvágták az embert, és semmiképpen nem beszélhettünk minőségi kiszolgálásról meg magas konyhakultúráról sem. A külföldi tapasztalataimra alapozva eleinte csak a barátaimnak szerveztem különleges ételeket felvonultató vacsoraesteket. Ezek sikeresek voltak, és mindenki arra buzdított, hogy nyissak egy éttermet. Én meg arra gondoltam, ha egy olyan helyet hozok létre, ahol az imént említett magyar éttermi gyermekbetegségeket kikerülöm, akkor miért ne lehetnék sikeres? A következő kérdés az volt, hogy milyen stílust képviseljen az étterem. Mindenekelőtt a távol-keleti, azon belül is a kínai ízvilágban gondolkodtam, mert abban az időben mindössze két kínai étterem volt hazánkban. Azokkal kapcsolatban azonban volt egy olyan félelmem, hogy később elszaporodnak, és nehezen fog tudni kitűnni az ember közülük. Végül is messzire kellett mennem a válaszért. Londonban, a Sohoban betévedtem egy indonéz étterembe, ahol az ízek, főleg a kókusz miatt, módfelett különlegesnek, ugyanakkor ízletesnek tűntek. Akkor már tudtam, hogy milyen éttermet kell nyitnom. Amint hazatértem, fel is hívtam az Indonéz Nagykövetséget, és előadtam nekik azt az elképzelésemet, hogy szeretnék nyitni egy igazi indonéz éttermet Magyarországon. Ez nagyon megtetszett nekik, és segítettek is nekem az enteriőr kialakításában és receptek megszerzésében. Sőt, még egy indonéz ruhát is kaptam tőlük. Végül 1989-ben megnyitottam Magyarország első indonéziai éttermét szülővárosomban, Gyulán. Indonéz népviseletben dolgoztunk, és minden, ami csak lehetett, indonéz volt.

LBT: Ki készítette az autentikus indonéz ételeket?

Jalecz Lajos: Főleg én, de volt egy fiatal szakácsom is. Végül aztán két év múlva úgy döntöttünk, hogy kimegyünk Indonéziába, hogy helyben tanulmányozzuk, hogyan is készülnek az indonéz ételek.

LBT: Tehát két évig úgy működött az étekműhely, hogy előtte soha nem is voltak Indonéziában?

Jalecz Lajos: A nagykövetség minden segítséget megadott, hogy az étterem ennek ellenére eredeti indonéz ízeket produkáljon. A követség munkatársai többször eljöttek Gyulára, és egy idő után már ők is dicsérték az ételeket. Szerintem nem is gondoltak rá, hogy ennyire jól fog sikerülni, és egy kicsit talán büszkék is voltak arra, hogy az országuk konyhája képviselve van Magyarországon. Ugyanakkor még két évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy én is azt mondjam a művünkre: igazán jó. Aztán jöttek az indonéziai utazások, amelyek során az ország lehető legteljesebb körű megismerésére törekedtem: benéztem családok kuktáiba, az üzemi konyhákba, a kisvendéglőkbe, a falusi kifőzdékbe, az ötcsillagos szállodákba, hogy teljes áttekintésem legyen az egész ország gasztronómiájáról. Még az utcán is aludtam, hajléktalanok között, és az ő ételeiket is megkóstoltam. Véleményem szerint a kulináriát csak úgy lehet megismerni, ha az ember minden téren megismeri egy ország, egy nép lélegzését, működését, érzésvilágát.

LBT: Honnan szerezte be az indonéz ételekhez szükséges alapanyagokat?

Jalecz Lajos: Először főleg Bécsből és Németországból szállítottam szinte mindent. Aztán később már Magyarországon is lehetett kapni mindenféle mélyhűtött rákot, kagylót és különböző tengeri halakat, így cápát is. Ez önmagában nem egy jóízű hal, viszont jóvá lehet tenni, ha az ember nagyon akarja. Volt egy olyan gyanúm, hogy azok a filézett cápahúsok, amelyekhez hozzá lehet jutni szinte mindenütt, nem alkalmasak az ízek maximumának az előteremtésére. Éppen ezért, amikor egy beszerzési úton jártam, megkérdeztem a mélyhűtött árukkal kereskedő ismerőseimet, hogy tudnának-e szerezni nekem egy egész cápát? Nem túl biztatóan megvonták a vállukat, és csak annyit mondtak: megpróbálják? Hamarosan, legnagyobb meglepetésemre jött is a válasz, hogy sikerrel jártak, szereztek cápát, nem is egyet, hanem egyenesen hét darabot! Ráadásul jó nagy jószágokra sikerült szert tenniük: két méter körüliek voltak, több fajta. Ismerőseim könyörögtek, hogy minél előbb szabadítsam meg őket a cápáktól. Gyorsan tárgyalásba kezdtem a Gyulai Húskombináttal, hogy ideiglenesen elhelyezhessem a cápáimat náluk, amíg kitalálom további sorsukat...

LBT: Érdekes látvány lehetett ez a néhány cápa a húsok, kolbászok és sonkák között...

Jalecz Lajos: Amint a hír elterjedt, a húskombinát hűtőháza rendkívül népszerű lett: mindenki a cápáimat akarta megbámulni. Még talán ma is a csodájára járnának, ha nem kerítettem volna egy nagy tepsit, és nem beszéltem volna egy pék barátommal, hogy egy hatalmas kenyérsütő kemencéjében süssük meg a ragadozókat...

LBT: És ezzel meg is kezdődött a híres-neves gyulai cápator.

Jalecz Lajos: Ha hiszik, ha nem, tényleg "gyulai cápatornak" neveztük azt, ami ezután következett... Mivel jómagam még soha nem sütöttem cápát, és erre vonatkozó szakirodalmat sem találtam, eleinte rendkívül tanácstalan voltam. Például fogalmam sem volt, hogy hogyan fog viselkedni a hal sütés közben? Végül úgy gondoltam, ha úgy fogok neki, mint egy bármilyen vadhúsnak, nem követhetek el túl nagy hibát. Így hát először is készítettünk egy jó kis hagyományos magyar pácot, amiben volt babérlevél, bors, szerecsendió, hagyma, fokhagyma, répa, zöldség, borókabogyó meg mindenféle egyéb fűszer. Mivel nem volt megfelelő nagyságú pácolóedényem, ezért a cápapácot egy fürdőkádban kevertük ki, itt az étterem alatti pincében. Ebbe raktuk aztán magát a cápát, és hagytuk öt napig érlelődni. Ami ezután következett, arra egyáltalán nem számítottunk. A cápa jó vadhús módjára rothadni kezdett, és ez a szag lassan mindent elárasztott. Még itt, az étteremben, és az utcán is lehetett érezni... De semmi nem tántoríthatott el a tervemtől. Betuszkoltuk a cápát a kemencébe, és izgatottan vártunk... Csodák csodájára teljes mértékben elpárolgott az iszonyú cápabűz, és kezdett kijönni a hús igazi íze. Amikor kész lett, felszeleteltük, körberaktuk különféle mártásokkal, gyümölcsökkel és tintahalakkal, majd egy kisebb kocsin betoltuk az étterembe. Elmondhatom, hogy tényleg rendkívül jól sikerült: nem esett össze és impozáns látványt nyújtott. A barátaim nagy örömmel estek neki, és szinte teljesen el is tűntették. Egyetlenegy gond volt, hogy amikor kihűlt, ugyanolyan büdössé vált, mint korábban... De ezzel senki nem törődött: a nagy sikerre való tekintettel még körülbelül tizenöt másik cápatort ültünk.

LBT: Szóval az emberek nem idegenkedtek az új ízektől, még a cápától sem, és szerették az indonéz éttermet...

Jalecz Lajos: Azt hiszem, jó időben és jó helyen nyílt az étterem. Így utólag visszagondolva, rendkívül sikeresek voltunk, hiszen háromszor egymás után a tíz legjobb magyarországi étterem közé választott minket a Konyhaművészet Magazin. 1999-ben, a harmadik ilyen minősítés után változtattuk át a helyet magyar étteremmé.

LBT: Érdekes döntés egy sikertörténet kellős közepén.

Jalecz Lajos: A szemléletváltás oka a magyar konyhaművészeti hagyományok elvesztése iránti félelmem volt, ezért nyílt meg a Kisködmön. Két éttermet meg nem akartam párhuzamosan üzemeltetni, mert az minőségvesztéshez vezetett volna. Az ember csináljon egy dolgot, de azt jól.

LBT: Úgy tűnik, hogy a Kisködmön esetében ez sikerült is? Hogy látja: van-e különbség egy magyar ízeket reprezentáló étterem és egy valamilyen nemzetközi konyhát képviselő étekműhely sikeres működtetése között?

Jalecz Lajos: Van, igen, mégpedig az, hogy lényegesen nehezebb a magyar konyhát népszerűsíteni. Az indonéz ételeknél az embereknek nem nagyon volt viszonyítási alapjuk, a magyar ételeknél viszont nap, mint nap meg kell küzdenem a különféle beidegződésekkel. Az embereket nem kimondottan érdekli, hogy szürke marhát, mangalicát, hagyománytisztelő magyar ételeket, szezonális specialitásokat, vagy az évszaknak megfelelő napi ajánlatokat kapnak, vagy sem. Sőt, a tönkölybúzából készülő kenyér- vagy tésztaféléktől sem rohannak a falnak. Legyen rántott hús sült krumplival, és pont.

LBT: Pedig önök pont a különlegességre specializálódtak, amit már az étlap régi korokat idéző külleme is sejttet.

Jalecz Lajos: Igen, az étlap. Ez több szempontból is különleges dokumentum, ugyanis a mai napig fennmaradt legrégebbi étlap pontos mása. Az eredetire egy levéltárban bukkantam rá, ami 1824-ből származik. Eleinte nehezemre esett értelmezni, mert egyrészt semmilyen most ismert rendszerezés nem volt rajta, előétel, főétel, desszert szerint, másrészt meg régi stílusú betűkkel írták, és erősen keveredtek benne a magyar és a német eredetű szavak. Nemrég elhunyt barátom, dr. Draveczky Balázs, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója segített megfejteni az étlapot, és összeállítani a Kisködmönben ma látható változatot. Balázs mesterrel egyébként még a Kisködmön előtti időkben, az indonéz étteremben ismerkedtünk meg. Bár nagyon szeretett ide járni, többször mondta, hogy "ha majd meg fog szűnni az indonéz étterem, és magyar lesz, akkor majd megint összedugjuk a fejünket és beszélünk a jövőről". És egyszer csak bejött a jóslata... Aztán tényleg elkezdtünk együtt gondolkodni, és több olyan vacsorát rendeztünk, amelyeken a régmúlt egy-egy különleges momentumát idéztük fel, főleg személyekhez kötve. Az eseménysorozatot Móra Ferenccel kezdtük, stílszerűen, a Kincskereső miatt. Nagy segítségünkre volt, hogy az író felesége korábban írt egy szakácskönyvet, amiből válogathattunk erre a vacsoraestre, de egyébként a Kincskereső Kisködmönben is vannak utalások arra, hogy mit ettek abban az időben az emberek. Balázs mester meg nagyszerűen tudott mesélni. Óriási tudással rendelkező ember volt, akit az első mondata után a szívébe zárt az ember.

LBT: Mi meg az asztalunkra érkező köszmétés szürkemarha nyelvet zártuk a szívünkbe...

Jalecz Lajos: Ez egy nagyon érdekes étel: a receptjét Zilahy Anna régi szakácskönyvéből tanultam. A lényege, hogy az édes, savanyú és keserű ízek keverednek benne. Az étel édes a mazsolától, keserű a gesztenyétől és savanykás a köszmététől, ugyanakkor a hús dominál benne. Ez a szakácskönyv 1890-ben íródott, engem pedig éppen azért fogott meg ez a korszak, mert azt gondolom, hogy annak a századnak a fordulója igazán kimagasló jelentőséggel bír a magyar konyhaművészetben. Ekkor lett nemzetközi hírű és elismert ugyanis a magyar konyha, amit mi is próbálunk méltóképpen képviselni.

LBT: Lehet tudni, mi történt akkor, a XIX. század végén, ami ilyen jelentőssé tette a magyar konyhaművészetet?

Jalecz Lajos: Akkoriban nemcsak a konyhaművészet volt csúcson Magyarországon, hanem minden. A szabadságharc elvesztésével elveszítettük ugyan egy darabig a szabadságunkat, viszont megmaradt a lelki gazdagságunk és a tudásunk. Meg akartuk mutatni Európának, hogy a magyar bár leigázott, ám nagyon szívós nemzet, önálló egzisztenciával, életvitellel és akarattal. A századforduló körül hazánkban az élet minden terén fellendülés volt: a tudományban, a művészetben, a kereskedelemben, az építészetben. Gondoljunk csak bele: akkoriban épült fel a főváros, és minden nagyobb település, amire még ma is büszkék vagyunk. A gasztronómia is kiegyenesedett akkoriban, mert meg akarta mutatni, hogy nekünk is vannak önálló ételeink, és fejlett ételkultúránk. Bármennyire is furcsa, de ekkor kezdte el világkarrierjét a főzelék - ami abszolút magyar jellegzetesség -, a szószkészítés tudománya, meg számtalan levesünk, amelyek közül néhány már a nemzetközi konyha szerves részévé vált. Érdekes egyébként, hogy Magyarország az egyik leglevesesebb nemzet a világon. Mindenből tudunk ugyanis levest csinálni, a kolbásztól kezdve a csülökig, a zöldségfélékig, szárnyasokig. Ilyen sincs nagyon máshol a világon.

LBT: Van esetleg valami ötlete, hogy ez miért alakult így?

Jalecz Lajos: Nem tudom, mi ennek a tudományos alapja, de könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy a szegénységre vezethető vissza. Mikszáthnál is például több helyen lehet olvasni, hogy a századelőn, amikor kivitték az ebédet a földekre, az nem állt másból, mint levesből: rántott levesből, köménylevesből vagy valami hasonló egyszerű ételből. Itt egyébként kiemelném a rántás jelentőségét: ez is egy olyan technika, ami csak a magyar konyhára jellemző. A rántás alapja a disznózsír - ez önmagában a magyar konyhára jellemző alapanyag -, amelyben a pirospaprika őrölt porát felhevítjük. Ez azért fontos, mert csak a forró disznózsírban oldódik ki a paprikaolaj, és teljesül ki a zamata. Hiába próbálkozunk más zsiradékkal, soha nem fog tudni így teljesíteni ez a fűszer. Nos, a rántással jó, különleges, tartalmas leveseket lehet készíteni, ami még egy kis liszt hozzáadásával korábban a munkás ember legfontosabb energiaforrása lehetett. Ahogy a lehetőség engedte, úgy bővült a leves is: belekerültek zöldségek, húsok, és így egyre magasabb tápértékű, viszonylag olcsó táplálékra lehetett szert tenni. Egyébként erre az alapra épülve jöhetett létre a főzelék is.

LBT: Ha az ember belegondol, a főzelék olyan, mint egy különleges, meleg, folyékony kenyér: az alapja lisztből és vízből áll, amihez különböző zöldségek épülnek.

Jalecz Lajos: Lehet, és ezért is érdemes beszélni a gasztronómiáról, mert az ember néha rádöbben olyan alapvető dolgokra, amelyről nem is gondolná, hogy van logikája. És persze mindennek van logikája, az ember nagyon jó magyarázatokat tud találni mindenféle ételre. Ott van például a svájciak nemzeti eledele, a 'fondue', ami szintén abból ered, hogy a svájci szegény ember is jól akart mindig lakni, viszonylag olcsón. Ugyanis a svájciaknak rengeteg sajtjuk és tejük van. A sajt önmagában is egy laktató étel, ám ha felforralják, majd mártogatnak bele például kenyeret, akkor az az érzete támad az embernek, hogy bőven jóllakott az ételtől. Végül is minden kultúrában a konyhaművészet egyik leglényegesebb eleme a paraszti étel. Az étel nemcsak a felső tízezer kiváltsága, hanem mindenkié. A társadalmi információcsere folyamatosan jelen van benne, szerves részét képezi, és így az étel valóban egy kultúra lenyomataként funkcionál.

Turóczi Gábor