2005. szeptember 17-én a LUCULLUS BT elnöki divíziója ellátogatott Nyíregyházára, a „Kóstolja meg Magyarországot” c. happeningre, ahol részt vett az első országos Slow Food találkozón. Ezt követően fogta magát, áthajtott Kelet-Magyarország pampáin, hogy Gyulán, a Kisködmön étteremben részt vegyen egy igazi cápatoron.
MAGYARORSZÁG MEGHARAPÁSA
Kisszámú kommandónkkal szombat délelőtt érkeztünk meg a Nyíregyháza melletti Sóstói Falumúzeumba, Erdős Zoltánnak, a magyarországi Slow Food mozgalom életre hívójának a meghívására. Hatalmas léptekkel igyekeztünk volna az országos klubok találkozójának helyszínére, a múzeum magtárába, azonban a levegőben kavargó pörköltök, fánkok, kemencében sülő bukták, bográcsokban rotyogó slambuc illata eltérítettek bennünket, mint a pusztában kóborgó karavánt a horizonton hullámzó paradicsomi kert délibábja.
Történt ugyanis, hogy éppen a „Kóstolja meg Magyarországot” program zajlott, aminek a lényege, hogy szeretett hazánk ismert és ismeretlen zugaiból felvándorolt, népi ruhás asszonyok és férfiemberek főztek olyan ételeket, amelyekről többnyire senki semmit nem hallott. A bejáratnál osztogatott kóstolójegyeknek hamar nyoma veszett, miután felfedeztük a zalai dödölle-készítőket és pálinkás lakodalmas perec-sütőket, az egri pincepörköltet rotyogtató asszonyokat, a nyírségi szilvagombóc-gyúró néniket, a szatmárcsekei halászléfőzőket és töltöttkáposzta-divíziókat, no meg a borászokat és pálinka-alkimistákat, amely italok azonnali derűvel töltötték evőemberi öntudatunkat.
A Sóstói Falumúzeumban igazi magyar ételünnep zajlott, lassan, komótosan, a nyár talán utolsó erődemonstrációjával övezve. Minden diplomáciai fordulatot mellőzve olyan örömmel töltött el bennünket ennek az eseménynek a léte, hogy ábrázatunk olyan grimaszba merevedett, mint az egykori Nevető Emberé – azzal a különbséggel, hogy nekünk nem kellettek spanyol arctorzító szakemberek, azaz a XVI. században tevékenykedő comprachicosok, hogy ezt a kifejezést örökre a képünkre véssék. A magyar étel igazi ünnepe volt ez, ahol meggyőződhettünk újra, hogy Magyarországon VAN MÉG REMÉNY, a hagyományok élnek, a régből itt maradt népi ételek markáns karakterrel bírnak, jó az ízük, és fogyasztásuk a világegyetem nagy rendjének a nyugalmával töltik el az evőember tudatát.
Éppen a marhából, disznóból, kakasból, és vörösboros kakasvérrel készült habarással dúsított, ördögpörkölttel teli bográcsot felügyelő baranyai Slow Food divízióval kötöttünk közelebbi ismeretséget, és kezdtünk el nagyszabású stratégiákat alkotni a magyar hagyományok újrafelfedezésére, mikor a semmiből felbukkant Erdős Zoltán, aki a hatalmas, magyarországi Slow Food csúcstalálkozóra begyűjtött minket.
ORSZÁGOS SLOW FOOD CSÚCSTALÁLKOZÓ A SÓSTÓI MAGTÁRBAN
A LUCULLUS BT rendkívüli tiszteletet kapott: a több ezres rendezvényen minden irányjelző, felirat, programfüzet hirdette jelenlétünket, és nagy szeretettel fogadtak bennünket a különböző Slow Food csoportosulások is – így a penyigei, a debreceni, a baranyai, a kunsági és a budapesti csoportok tagjai. Miután kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, és a természetes étkek, hagyományok, ízek iránti elkötelezettségünkről kinyilatkoztunk, azonnali komaságot kötöttünk némi pálinka és szatmári szilvássütemények társaságában, és remek terveket szőttünk a jövőre vonatkozóan. Ezekről hamarosan hírt adunk…
CÁPATOR GYULÁN
„Én azért hívtalak össze benneteket ma este, mert megsütöttem egy cápát” – kezdte nemes egyszerűséggel beszédét Jalecz Lajos, a Kisködmön étterem tulajdonosa. A korábban indonéz, ma magyar étekműhely gazdája úgy gondolta, hogy a régi szép idők emlékére indonéz nosztalgianapokat tart éttermében, amelynek nyitányaként szűk baráti körének a világon talán teljesen egyedülálló módon újra cápatort rendez.
A vacsora ráksziromból, és indonéz bambuszrügy-levesből álló bevezetőjét követően egyszer csak kihunytak a fények, feltárult a konyha ajtaja, és sziporkázó tűzijáték kíséretében begördült egy asztal, rajta a CÁPÁVAL. Két méter-húszcentis szörnyeteg, egy norvég tigriscápa hevert velünk szemben: kékesszürke hátában pirosra sült szalonnák pihentek, hasát főtt burgonya feszítette, szájából meg egy mű-emberkéz lógott ki, jelezvén, hogy bár többnyire a vizek legfélelmetesebb ragadozója a győztese az ember-cápa vízi-birkózásnak, most nem ez a helyzet. Most ember eszik cápát.
Nem is húzzuk tovább: a cápahús fura egy dolog. Miután mindenféle előítéletünket, beidegződésünket és mitológiai mémjeinket félreraktuk, belekóstoltunk a tengerek gengszterének a húsába. Öten ízleltük a lényt, és bár mindannyiunkra más-más benyomást gyakorolt, a következő konszenzus alakult ki. Tudatos illatminta-vételt követően megállapítottuk, hogy a cápának van egy jellegzetes, szúrós, vadállati szaga, amely a szájba kerülve szinte nyomtalanul eltűnik. Ez az animális illatjegy abból ered, hogy ragadozóról van szó, ahogyan az is ennek köszönhető, hogy az amúgy vajas, semleges íz mellett enyhén kesernyés felhangok jelentkeznek. Magának a húsnak az állaga a hastáji területeken porhanyós, puha, míg az izmosabb területeken, így a farokuszony részén keményebb, ruganyosabb. 3:2 arányban megelégedtünk az egyszeri mintavétellel, és nem vettük fel kedvenceink listájára.
Megjegyzendő, hogy magát a cápatort remek kiegészítők vették körbe: sült tintahal és rántott rákolló, pácolt feketekagyló, mindenféle balinéz szósz, gyümölcsök, saláták és rengeteg rizs, mind a Kisködmön kifinomultságával körítve.
HOGYAN SÜSSÜNK TIGRISCÁPÁT?
Ha valakinek az jutna eszébe, hogy barátait, szeretteit, ellenségeit egy kis cápalakomára invitálja, a következőképpen tanácsos eljárnia.
Először is szerezz egy kisebb, két méter körüli tigriscápát, lehetőleg frisset. Tisztítsd meg az állatot, vágd le az uszonyait és fagyaszd le ezeket (a sütés során összeeshetnek), majd készíts kétféle páclevet. Az egyiket gyökerekből (sárga- és fehérrépa, zeller), a másikat fűszerekből, legfőképpen gyömbérből, feketeborsból, szerecsendióból, borókából és sóból. Vegyítsd ezt a pácot, majd szerezz egy légmentesen lezárható fóliahengert (különösen jó szórakozás az üzletben hangsúlyozni, hogy a célod egy cápa pácolása), helyezd bele a tigriscápádat, majd töltsd rá a cápapácot. Az egészet hagyd állni négy-öt napig, hűvös, de nem hideg helyen. Ezalatt az idő alatt vedd rá a környékeden lakó péket, hogy bocsássa rendelkezésedre a kemencéjét. Ha ezzel az akadállyal is megküzdöttél, helyezd a cápádat a sütőbe, lehetőleg egy burgonyaágyra, hogy össze ne essen, majd süsd mintegy két és fél órán át. Ha kész van, illeszd rá a mélyfagyasztott, nyers uszonyokat, és máris kész a vacsora!
A cápát azonnal meg kell enni – ugyanis miután kihűlt, az animális illatanyagok felülkerekednek, és már csak rosszakaróid bosszantására lesz alkalmas kedvenced.
lbt
Fotók a cápatorról:
