Kifinomult tavaszi kalandjainkban megfáradt tagjainkban felébredt az evődémon, ami egyre azt követelte, hogy a kultúra, történelem, konyhamesterség keresztségében fogant vacsoráink után szervezzünk egy estet, amikor semmi másról nincs szó, mint egyszerű, öncélú, ingujjra vetkőzött, állati ösztöneinket szabadon engedő zabálásról.

Jón és rosszon túljutva, a morális mérleg helyrebillentése érdekében engedelmeskedtünk evődémon hívásának, és belevetettük magunkat a féktelen lakomázás mély bugyraiba.

Nem is lehetne alkalmasabb helyet találni egy ilyen kalandra, mint a középkori páncélos rocksztárok neveit viselő ál-lovagi éttermek valamelyikében, ahol viszonylag jó ízű fogások vonulnak hatalmas tálakon az evőemberek látókörébe, hogy azok kezüket-lábukat használva hatalmas étvágyukat oly módon elégítsék ki, mint egykoron törökverő ükeink egy-egy kiadósabb csata után.

Illúziónk nem volt azt illetően, hogy bármelyik, magát középkorinak aposztrofáló műhelyben korabeli fogásokkal ismerkedjünk meg. Ennek ellenére volt egy kis remény, hogy a lovagi élménybarlangok valamelyikében csak akad valaki, aki legalább egy kis kacsintással az igazi vasveretes vitézek korába betekintést nyújt. Nagyot tévedtünk. Mikor az egyébként jó habzsolási helynek számító Sir Lancelot vermeiben leültünk az ételbarlang helytartójával, és felvetettük, hogy mi szeretnénk többet, mélyebben látni a középkorból, azonnali visszautasításban részesültünk. Itt nincs szükség különlegességet keresőkre, nincs szükség feltérképezőkre és szakértésre, szólt a válasz, ugyanis az étterem enélkül is jól működik. Egy igazi ételgyár ez, ami ontja a töméntelen mennyiségű tápot az asztalok mellett folyamatosan helyet cserélő, özönlő, csattogó sáskahad számára.

Bár amúgy nincs ellenünkre ez a verem, a gyorséttermi attitűd felébresztette bennünk a szittya büszkeséget, csakazértis egy másik ál-lovagi barlangot választottunk, a SIR BRIANT, amiben ugyanezt a minőséget kaptuk, nagyobb kedvességgel, előzékenységgel, és nagyobb ál-lovagiasággal övezve, mint első fúráspróbánk helyszínén.

A SIR BRIANRŐL

Maga az ételbarlang a lehető legjobb mintapéldánya az ál-lovagi műhelyeknek. A Duna Plaza gyomrában található, bejárata felett hatalmas műanyag lovag integet a nép felé, mint a New Yorkot éppen lerombolni készülő, mosolygós Habcsókember a sikítva menekülő emberkéknek.

A Műanyag Lovag alatt gótikus formájú bejárat nyílik a barlangszerű, lovagi termet idéző enteriőrbe. A falakat álkövek borítják, a padlón vastag álkő-padlón jár az ember fia, az asztalok vastagok, nehezek, ahogyan az egy középkori lovag ebédlőjéhez illik. Felszolgálóink korabeli hangulatot idéző gúnyában cirkálnak – a férfiemberek lábizomzatát harisnya emeli ki, vállait meg szélesen buggyantott ruhaujj fújja fel, míg az asszonynép kebleinek a látványáról mély kivágás, derekuk szűkösségéről meg csípőszorítók gondoskodnak.

Külön meg kell említeni a királyi lovagtermet: egy csigalépcsőn lehet feljutni ide, kisebb, tíz-tizenkétfős társaságnak alkalmas hely arra, hogy trónszékre ültesse fő szószólóit, és népként hódoljon a despota hatalmas dicsőségének.

ÁL-LOVAGI LAKOMÁNK FOGÁSAI

Mint azt már felvázoltuk, a mostani kalandunk során az evődémonnak áldoztunk, ezért ételsorunk fő jellemzője is a vaskosság, nehézség, húsok egészségtelen túltengése volt. Hatalmas, embernyi fatálakon vonultak asztalunkra a fogások, amelyek az ál-lovagi éttermek sajátságos, ál-korabeli nyelvén megfogalmazott neveket viselték.

Az előttünk tornyosuló ételhalmon megtalálható volt egy remek, fűszeres, hagymás, apró szeletekre felvágott bélszíndomb (álnév: Brian élete, azaz gazdám, ha bélszínt kíván, azt füveimmel ízesítem, szalonnával kenegetem, s széleit karóba húzom, s annál fogva tűz fölött pirítom), valamint egy vaskos disznószűzérme-hegy (álnév: Liliomos tallér, azaz szűzérmék franciásan; a gallok ajándéka). Ugyanígy megjelent egy hatalmas, tésztában sült csülök (álnév: Don Quijote második álma, azaz malacnak füstölt csülkét forró lében edzem, eztán kenyértésztába fullasztom, majd máglyán égetem. Nagyétkű vitézeknek ajánlom!), valamint az egyik kedvenc, a gesztenyével töltött pulykamell (álnév: Édes kis mellecskék, azaz pulyka mellyébe gesztenyét rejtek, kemence tüzes poklában ropogósra sütöm). Húsaink sorát gyümölcsös csirkemell (álnév: Kard a mellbe, azaz csirkének mellét darabokra tépem, őszi kertem gyümölcseivel kardra húzom, salátámmal teszem ízletessé) és sült tarja zárta (álnév: Lioni tarja, azaz sertés tarját házunk fűszereivel pácolom, majd forró lávakövön sütöm, sült hagymával tálalom). Köretként héjában sült burgonya, hagymás-köményes törtburgonya, tócsni, házi krokett, párolt káposzta és sült zöldségek tornyosultak a fatálakon.

Evődémon kielégült, és nagy megnyugvással zárta le a lakomát az asztalon megjelenő, hatalmas túrógombócok eltüntetésével.

lbt