HTML

Együk meg a világot!

Üdvözöljük a Lucullus BT gasztronómiai egyesület időtmegállító, teretszétszelő gasztroblogján. Az egyetemes gasztronómiát népszerűsítjük 2003 óta, valamint megismertetjük a külföldi (konyha)kultúrákat az alapanyagokon, ételeken és rendezvényeken keresztül. Légy Te is része a folyamatnak! Hírlevélért küldj e-mailt az elnokseg@lucullusbt.hu címre!

Címkék

címkefelhő

Legfrissebb fotóink

Ajánlott oldalak

Friss topikok

A NAGY PIGKILLER-AKCIÓ, AVAGY DISZNÓGYILKOSSÁG JÁNOSHIDÁN

2005.01.22. 19:09 lucullus

Egy hideg januári hajnalon a LUCULLUS BT felkerekedett, hogy a hazai étkezési hagyományok egyik legjellegzetesebbikét, a DISZNÓVÁGÁS hagyományát elevenítse fel. Az esemény kiemelkedő jelentőséggel bírt: hiszen az eddigiek során nem volt példa arra, hogy nagybecsű társaságunk az étkezés alapanyagainak az előteremtésétől – tehát az étel teremtéstörténetében az ősrobbanástól – számított pillanattól kövesse végig az étel-transzformáció folyamatát.

 

DISZNÓSZEÁNSZ – FILOZÓFIAI IRÁNYELVEK

 

Jól jelzi az esemény fontosságát, és nagybecsű társaságunk elszántságát, hogy tagjaink szombat reggel hat órakor, egy átdolgozott hét után percre pontosan felsorakoztak a titokzatos koordináták szerint meghatározott budapesti parkolóban. Mint egy titkos szekta álruhás papjai, úgy gyülekezett a LUCULLUS Áldozathozatali Divíziója a hideg januári hajnalon, készen arra, hogy néhány órán belül pogány rituálé keretein belül bevesse alkímiában szerzett jártasságát, és egy békésen röfögő állatból még békésebben terebélyesedő embereket készítsen.

 

Miután a tagságunkat szállító busz kifordult a keleti pampákra vezető hadak ösvényére, a hajnali bátorságot felszítandó, igazi Feri bácsi-féle, kerítésszaggató jászberényi vegyespálinkával nyitotta meg Históriaetikai Divíziónk a világegyetem mély titkait feltáró tudás kapuját, és némi elmélyülést követően a következő Nyilatkozatot tette:

 

„A disznóölés alkalmat biztosít arra, hogy a XXI. századi, elidegenedett, technokrata valóságban a természet ősi rendjével fenntartsuk a kapcsolatot, és emlékezetünkbe véssük, hogy a húsevés rituáléját mindig az élő élet elvétele előzi meg. Amíg az „ahisma” – a „nem ártás” elve - nem általános Európában, szükség van olyan szokásokra, amelyek emlékeztetnek a természet körforgására, ragadozó mivoltunkra. A disznóölés aktusa megfelel a taoizmusban hirdetett egyenlőségi elvnek, amely szerint, ahol élvezet van, ott kegyetlenségnek is lennie kell.”

 

A nyilatkozatot tagságunk kung-fu szakosztálya elnéző kuncogással fogadta, amire Historikaetikai Divízió méltatlankodását kifejezendő egy pálinkás üveget hajított feléjük. Ezt a kung-fu harcosok a historikaetikusok nagy meglepetésére azonnal elnyelték, így megfosztva tagságunkat a további pálinkafogyasztástól, és véget vetve a további eszmefuttatásoknak.

 

A NAGY HIDAI BEVONULÁS

 

Már hétágra sütött a nap, amikor áldozathozatali divíziónk járműve átviharzott a hídon, ami átível a végtelenül széles, hömpölygő Zagyva folyó egy-két méteres csíkján, és összeköti a néhány házból álló „Túlátot” a messzi-messzi, néhány méterrel arrébb fekvő Jánoshidával.

 

Mint az a helyi krónikákból kiderül, ez a híd volt a település legfontosabb attribútuma a hely mintegy másfél évezredes történelmében. A vágtató Zagyva folyamon itt keltek át a népek, midőn Nyugatról Keletre tartva az Alföld végtelen pampáin hajtották át karavánjaikat, ami arra késztette a helyieket, hogy folyamatos adókat kivetvén biztosítsák maguknak a megélhetést. A hidaiak hagyományosan szabadságszerető, önálló népek voltak, amit még a magyar prérin átvonuló, és részben itt letelepülő, Perzsiából ide kalandozó jászokkal való nászuk is fokozott. Valamikor nyolc-kilencszáz évvel ezelőtt lett elege a Szent Mária földjét uraló szittya hatalmasságoknak ebből a nagy liberalizmusból, és ide importáltak egy premontrei szerzetesrendet, egy nyakas apáttal az élén, akinek a temploma a mai napig Jánoshida legrelevánsabb dísze. A helyiek megbékéltek az új renddel, falujukat Szent Jánosnak ajánlották, és mind a mai napig apáról-gyerekre hagyományoztatják az ősi legendákat és szokásokat.

 

Az egyik ilyen jellegzetes helyi ügy a DISZNÓKULTUSZ.  Hosszas tanulmányokat követően a LUCULLUS BT Történelmi Gasztrohatékonysági Divíziója arra a megállapításra jutott, hogy a magyarországi disznófogyasztási szokásoknak a következő lehetséges okai vannak:

 

Az első feltételezés szerint azért eszi a magyar a disznót, mert ez az állat sem nem hordoz közös külső antropológiai jegyeket az emberrel - mint a majom -, se nem szerethető különösképpen - mint a macska, vagy a kutya -, nem aknázható ki a fizikai ereje - pl. ökör, ló, szamár. Funkcionális szempontból sem hasonlít az emberre, hisz nem ragadozó. Ezen kívül képtelen bármilyen hasznos terméket élő állapotában előállítani - mint a tehén a tejet -, nem szórakoztat, mint egy dalospacsirta vagy hullámos papagáj, nem tojik tojást, nem vezet autót, nem tud olvasni, sőt, még atombomba létrehozására sem képes. Egyetlen tulajdonsága van, ami hasznos: zsírt és húst termel, ezért HALÁL FIA. Ezt a feltételezést levertük.

 

A második feltevést török emigrációban élő tagjaink küldték rejtjeles üzenetben: midőn a magyar földet elárasztották az Oszmán Birodalom seregei, az alföldi népek azonnal hosszas, életreszóló barátságot kötöttek velük. Annyira szerették a hódítókat – a folyamatos kivégzéseket, az üldöztetést, a nagy seregek fosztogatásait, és üvöltő hangjuk mennydörgését -, hogy egyszerűen nem állták meg, hogy mindenüket ezeknek a kedves haramiáknak adományozzák. Bizonyos szemérmes ellenkezést követően persze mindent készséggel elfogadtak a hódítók, csak egyetlen dolgot nem. Ez a nagyszerű kincsforrás hiába kecsegtetett csillogó szalonnával, pirosló kolbászokkal, illatos sonkákkal és mosolygó lapockákkal, és hiába jelezte egy új hódítás, a téliszalámi korszakának a kezdetét. A hódítóknak nemet kellett mondaniuk, mert a Legnagyobb Mester, Allah rosszallóan csóválta a fejét. Így a magyar népre maradt a DISZNÓ, az egyetlen jószág, amelyet nem tudtak elajándékozni a fekete levest szürcsölő, kedves hódítóknak.

 

Ezzel meg is indult a disznó karrierje, és az állat minden egyes alkatrésze hamarosan a magyar fazekak és kemencék központi szereplőjévé vált. A disznó levágásának a kultusza a mai napig a magyar nép egyik legkedvesebb időtöltése, megőrizve valamit abból az ősi kapcsolatból, amely az ember és a természet között a teremtés pillanatától fogva létezik. A vérontás, az állat feldolgozása, majd az egyes részeinek illatozó étellé való átalakítása Krúdy ősapánk véleménye szerint az egyetlen dolog, amihez férfiember jobban ért a nőnél. Ez az egyetlen olyan terület, ahol demonstrálhatja az ember fia, hogy ura ő a világnak.

 

Tudomásunk szerint hazánktól Nyugatabbra ezt a szokást egyszerűen barbárságnak tartják, és egyedül keleti és déli szomszédaink tekintenek cinkos megértéssel erre a kedves hagyományunkra. Megjegyzendő, hogy Európán belül jelenleg inkább a germán és szláv vidékeken van még számottevő szerepe a disznónak, és a múltba visszatekintve a nagy, világhódító Római Birodalomban volt jelentős disznófogyasztási láz – Apicius korában például csak a disznósonka füstölésének huszonkét módja volt ismert. Ugyanígy a régi Hellászban is nagy népszerűségnek örvendett a disznófogyasztás, amit az is jól jelez, hogy amidőn a nagy Odüsszeusz ide-oda lófrált a Mediterraneum szigetein, minden egyes kikötéskor az első dolga az volt, hogy egy gusztusos kis kondát zsákmányoljon, és embereivel lakomázzon belőle. És persze, mikor hazatért húszévnyi nyaralás után, akkor is kondásához vezette első útja, és saját maga is disznóőrként jutott vissza ősi örökségéhez.

 

Ha visszatekintünk utazásunk célpontjára, megállapíthatjuk, hogy Jánoshida mindenképpen emblematikus hely, ahol a disznóvágás amolyan valódi történelemélménnyé alakul át. A magyar puszta végeláthatatlan horizontja közepén, a kárpát-medencei história mélymetszetében, a török átvonulások által hagyományozott disznókultusz ősisége itt olyannyira a mindennapok részét képezi, hogy az egyes ember anyagi és gazdasági helyzetének a jellemzésekor a fel nem fogható szegénységet is úgy fejezik ki, hogy „még egy disznaja sincsen”.

 

Jánoshida mondhatni ünnepi pompával fogadott a KEMENCÉS PIZZÉRIA udvarában. Készen állt a főzősátor, kitöltött pálinka illatozott a poharakban, és a békésen szunyókáló disznótól nem messze, egy asztalon felsorakozva csillogtak a böllérek szerszámai a reggeli sziporkázó napsütésben. ESZES BÉLA polgármester köszöntését követően kezdetét vette az ősi rituálé.

 

A DISZNÓKAT MEGÖLIK, UGYE?

 

Igazság szerint a disznó megölésének a rituáléja a gyilkosságot megelőzően jóval korábban megkezdődik. Minden a teremtéssel kezdődik, így a disznó esetében sem elhanyagolható a múltja. Ez főleg a fogyasztási és tartási szokásaira érvényes. Történelmi Divíziónk többek között fellelt titkos dokumentumokat, amelyek szerint valamire is való lakomákon csak olyan disznót szabadott felszolgálni, amely kizárólag gesztenyén és mandulán nevelkedett. A szegényebb lehetőségek szerint nevelt jószág pedig hagyományosan makkon volt tartva. Azt, hogy miképpen alakult ki a moslékevés szokása, igazából homály fedi. Bár a Történelmi Divízió próbált magyarázatokkal előhozakodni, lerúgtuk őket, mielőtt bármit is szólhattak volna. Mindenesetre megállapításra került, hogy a disznóra is igaz az, ami a LUCULLUS tagjaira, hogy „azzá válik, amit megeszik”. Ennek megfelelően egy igazi, jó tápon tartott házi disznó húsának az íze tiszta, kellemes, vajszerű, és semmi köze nincs a hentesek többségénél található, üzemi tápon nevelkedett „disznószagú” húshoz.

 

Miután felnevelkedett a jószág, és a család illetve más illetékes hóhérok úgy döntöttek, hogy a disznót halálra ítélik, megkezdik az előkészületeket.

 

Rendkívül nagy szerepe van a gyilkosság időzítésének – gondosan meg kell figyelni a földgolyó és a sorsát irányító égitestek együttállását, amelyek nagy hatással lehetnek a disznó húsára is. A néphagyomány úgy tartja, hogy például nem szabad újholdkor disznót ölni, mert férges lesz a húsa. Sok hasonló égi jelet lehetne még felsorolni, de a legemberibb és leginkább kézenfekvő megközelítés az volt, mely szerint az előkészület a disznónak szervezett hálaadással indult. Ennek során megköszönték a jószágnak, hogy életét áldozza kedves gazdáiért, akik az ő becses testével, lelkével táplálkozva élik túl a születés és halál közötti bolyongásukat az árnyékvilágban. Manapság ez a szokás leegyszerűsödött, és csak annyi maradt meg belőle, hogy miután az állatot előző nap kiéheztették, és a kakas kukorékolt a hideg téli hajnalon, a gyilkosok összegyűlnek, és áldomást isznak a disznóra. Ennek az áldomásnak elengedhetetlen itala a PÁLINKA, amely az első áldomás után még könnyebben csúszik. Ezt kihasználva akkora mennyiséget fogyasztanak el a böllérek, és az őket segítő erők, hogy akár a csillagokat is képesek lennének lerúgni az egyre növekvő bátorságtól, és bűntudatukat meg elnyeli az ősi ösztönök felszabadulásának a mámora.

 

Nos, mi pont ebben a pillanatban érkeztünk a gyilkosság helyszínére. Némi pálinkát magunkba gyűjtve, mi is feltétlenül nagy erőre és elszántságra tettünk szert.

 

Titkos társaságunk körbeállta az áldozat zöld ketrecét. Miután feladtuk az utolsó kenetet, a disznó elszívta utolsó cigarettáját, megtartotta búcsúbeszédét és szétosztotta örökségét, a böllérek kötelet vetettek az orrára, és a lábára, majd kihúzták a frissen zöldellő fűre. A disznó legendás halálsikítása korábban a téli falvak reggeleinek megszokott kísérőszólama volt, és elkerülhetetlen volt a disznó leterítésével járó küzdelem is. Tapasztalatok mutatják, hogy minél több pálinka fogyott egy-egy ilyen vadászat előtt, annál emlékezetesebbé vált az állat földre-gyömöszölése.

 

Most azonban, amint országunk rákényszerül a civilizációs rituálék elsajátításához, több szabály is előírja, hogy a disznó se ne féljen, se ne legyen fájdalma, miközben eltávozik a lelke a disznómennyországba. Ennek köszönhetően a LUCULLUS áldozati disznaja is bátor katonaként, szinte önként és fütyülve állt hóhérai elé, és éppen hogy csak demonstrált egy leheletnyit a fülsüketítő és velőtrázó disznó-halálsikolyból.

 

Sokkal félelmetesebb sikoltozást produkáltak azonban a LUCULLUS BT egyes női tagjai, akik nem kívánták látni a vacsora halálát. Lehet, hogy a régi babonák elől menekültek, amelyek a nőket rendkívül szigorú rendszabályok sorának a betartására ösztönzik: ha sajnálják az állatot, miközben megölik, akkor a disznó a nagy együttérzés miatt hatalmas életerőre kap, és egészen egyszerűen képtelen lesz meghalni. De mivel az ember ezt nem képes tolerálni, ezért iszonyúan megszenved, míg a disznómennyország kapuin át nem léphet. Ugyanígy nem lehet nőnemű lény a perzselés közelében – mert olyan szőrös gyereknek fog életet adni, hogy még King Kong is leugrana ijedtében a Chrysler Building legtetejéről, és csapot-papot hagyva menekülne el, elfelejtve kedvenc időtöltését, ami nagyon drága helikopterek lecsapásából áll.

 

Nos, mikor a hölgyek a bölcs ősi szokások tisztelete és a halál látványától való félelem miatt elmenekültek, a hóhér egy henger alakú pisztolyt tartott a disznó homlokának, és agyonlőtte az állatot, ami azonnal elhallgatott, és összedőlt.

 

Az élet egy pillanat alatt lett semmivé. Az égen szétnyíltak a felhők, és a disznó lelke könnyed szellemként reppent fel a boldog disznómennyországba, ahol állítólag már most állhatatos munka folyik annak érdekében, hogy a magyar prériről is örökké száműzzék a disznógyilkosság barbár szokását.

 

Még valamennyit rángott a lába, de amint az egyik böllér beledöfte bökőjét az állat ütőerébe, és a vér bugyogva ömlött ki a véres lavórba, a rángás is hamarosan abbamaradt. A disznó meghalt, és a véres lavór - amelynek tartalmát szorgalmasan sózni és kavargatni kell, hogy a vér meg ne alvadjon -, megindult a konyha felé, hogy a reggeli lakoma sistergő serpenyőiben alakuljon át étellé.

 

DISZNÓTRANSZFORMÁTOR

 

Midőn a disznó lelke eltávozott, a Böllér elővette lángszóróját, és megállíthatatlanul pusztító lángcsóvákkal égette le az állat testét fedő szőrzetet. Kollégája egy lapáttal vakargatva követte a lángcsóvát, mígnem az egész állat olyan tiszta és csupasz lett, mint egy ártatlan kisgyerek. (Némely nőtagunk aztán sírva könyörgött a „receptért” a böllérhez…).  Még a gázlángolás előtti időkben ugyanezt a célt szalmalánggal, illetve speciális, henger alakú szőrpörzsölő berendezéssel érték el, amelynek katlanjában az izzó parázs borotválta meg a disznót. A húszas években terjedt el az a furcsa szokás, hogy a disznót forrás közeli vízbe engedték, és egészen egyszerűen lefőzték róla a szőrt. Ez a szokás azonban a fül- és farokropogtató klánok áldozatos munkájának köszönhetően kiveszésre lett kárhoztatva.

 

A feladatot bevégezvén esetünkben is előkerült a kisbicska, és a disznó megpörzsölt füle és farka pillanatok alatt tűnt el a végtelen gyomrok feneketlen katlanjának a mélyében. Szükség is volt már erre, hiszen evőklubunk tagjai már akár egymás felfalására is készen álltak volna. A további rettentő éhséget a Kemencés Pizzéria termeiben csillapíthatták: a vér megsült, és savanyúságokkal meg puha kenyerekkel kísérve alapozta meg a nap további történéseit – kezdetét vette a VÉRES REGGELI, amely hagymában feketére sült vérből és némi agyvelőből állt, amit a mi áldozatunk egyik már korábban eltávozott kollégája hagyományozott ránk.

 

Alig tettük le a villát, a ház előtt két falusi lovaskocsi jelent meg. Ételtől eltelt tagjaink közül számosan felszálltak a lovas kocsikra, és eltűntek a falu utcáin.

 

Akik ottmaradtak, végigkövethették, hogyan került fel a disznó az állványra, és csüngött alá, hogy a böllér bárdja lesújthasson rá. Ezt az állványt állítólag csak mintegy száz éve használják a magyar pampákon, és itt sem mindenhol. A dél-alföldi tanyákon még mindig „orjára bontják” a disznót, ami azt jelenti, hogy a hasára fektetik a földre, és a hátán kezdik el szétbontani. A „karajra bontás”, ami a has irányából való metszésindítást jelzi, általánosabb. Először lefejtésre kerül a toka, majd kimetszik a nemi szerveket, elkötik a vastagbelet, és megnyitásra kerül a hasüreg. Sean Jordan szerint a disznó belei egy-az-egyben az ALIEN agyának a metszetére emlékeztetnek. Miután a belsőségek kikerültek, a lágyrészek egy kondérba kerülnek, ahol szépen főve készülnek arra, hogy hurka-alapanyaggá alakuljanak át. Az állat törzsét meg a gerincoszlop mellett kettévágják, és kezdődhet a darabolás. Disznónk egyre inkább kezdett rendes húsipari termékké átalakulni: sorra kanyarodtak elő a sonkák, oldalasok, táblaszalonnák, amelyek a zsíros-tepertős katlanban landoltak.

 

A LUCULLUS Földtani és Gravitációkutatási Divíziója szorgalmas megfigyeléseket végezve megállapította, hogy a zsírosbödön, amelyben hatalmas, tenyérnyi szalonnadarabok rotyogtak, valamint az abálókondér és a majoránna illatú rizsesfazék magnetikus és gravitációs tulajdonságokkal bír: ugyanis minden egyes tagunk valamilyen különös erőtől vezérelve ezen központok körül csoportosult, és keringett, mint egy meteor egy nagyobb csillagra találva a hideg űr mélyében. Amint persze valami fogyaszthatóvá vált, az azonnal táplálékká is alakult. Így különös nagy szeretettel fogadták a frissen sült, forró tepertőt, amely vajasan ropogtatva, hatalmas, durvára vágott sóval meghintve szinte azonnal a föld színéről való eltűnés útjára lépett. Ha Nagy Böllérmesterünk nem jósol nekünk azonnali gyomorfájdalmat, valószínűleg a tepertőből semmi nem marad. Indiai Szakosztályunk ki is kiáltotta a tepertőt a disznóölés legnagyszerűbb étkének.

 

Mintegy két óra telt el, hogy a lovaskocsis tagjaink eltűntek. Többen találgattak, hogy vajon a templom nyelte-e el őket, vagy valamilyen tápiósági szörny esett nekik. Hamar kiderült távolmaradásuk valósi oka: a kocsik felbukkantak, tagjaink meg féktelenül énekelve, a lóháton ostort csattogtatva vágtattak be az utcába. Szemük csillogott, bátorságuk és éhségük nem ismert határokat. Mint kiderült, a lelkes falusiak, akik nagy tisztelettel várták felbukkanásunkat már hetek óta, előrohantak házaikból a LUCULLUS szekerek láttán, és mindenkit portájuk legjobban sikerült pálinkáival leptek meg. Tagjaink nem restellték elfogadni az ajándékokat, és sorra zuhantak le a szekérről, hogy beözönölhessenek a konyhába, amelynek az asztalain már ott gőzölgött a friss pecsenye: a kemencében sült húsok, oldalasok, májak, burgonyával, savanyúsággal és kenyérrel kísérve. Mondanunk sem kell, hogy minden szinte egyetlen pillanat alatt fogyott el.

 

FÜTTYÖS PETI SZÍNRE LÉP

 

Kora délutánra járt az idő, amikor a kolbászok és a hurkák már betöltődtek a belekbe, amikor valaki eddig soha nem hallott módon fütyülni kezdett: az egyik kolbászt töltő böllér, akinek gyerekkora óta becsületes neve „Füttyös Peti”, apró kackiás bajsza alól, félrecsapott sapkájában fütyülte Brahms, Mozart, Wagner ismertebb nótáit, és tette ezt egyszerre több szólamban. Amikor kifejtettük csodálatunkat és hódolatunkat, csak annyit mondott, hogy sokkal jobban menne, ha nem húzták volna ki a minap két fogát...

 

A TOR

 

A nagy léhaságból fakadó fáradtság kiengedett a nap végére: kezdetét vette az, amire az egész nap irányult, a híres-neves disznótor. Kaufmanné ötven literes fazékban kavargatta az orjalevest, amely gyöngyözve, sűrűn folyt a tányérokra kiszedett ruganyos házi tésztákra. Mint amolyan forró emberesszencia, úgy gyöngyözött a sárga leves a hófehér tányérokban, és alig várta, hogy igaz tartalmáról való híradását követően felléphessen a színre a híres-neves CUBÁK – ez a különös anatómiai képződmény, amely csak így, forrón, melegében bír létjogosultsággal - kontextus hiányában ugyanis nem más ez a húsdarab, mint díszlet egy különösen jól sikerült horrorfilmből.

 

Frissen reszelt torma készítette elő a cubák bevonulását. Végül hatalmas darabokban remegtek elő a kocsányos, szaftos, puha hússal fedett illatos, hófehér csontok, amelyeknek belső üregeiben szemérmesen remegett a csillogó, szürke, főtt velő. Yan-yan, a LUCULLUS Kínai Divízójának a királynője egy hosszú szívószálat eresztett a csont üregeibe, ahonnan elégedetten szürcsögve nyerte ki a mélyben rejlő velő maradékait.

 

Hamarosan változott a látkép, és az asztalokon felvonultak a toroskáposzta-hegyek. Ez az étel nem más, mint a népbölcsesség megtestesülése – benne van minden, amit szeretünk magyar népléleknek hinni – kiegyensúlyozott savak és zsírok keverednek benne. A savanyított káposzta hetykévé és könnyeddé teszi, míg a húsok és a zsírok nehézséget, komorságot, és határozott megfontoltságot sugallnak, mint egy öreg tölgyfaszekrény, amelyben évszázados szú járja komor őrjáratát, őrizve a föld, az ég és a magyar, megfellebbezhetetlen sóhaj időtlen révetegségét, amely az öreg Toldy torkát hagyta el, amikor egy gomolygó viharfelhő óriássá tornyosult, majd semmivé oszlott omladozó portája felett. El is halna ebben a nagy sóhajban, ha az ember belsőjébe nem döfne új életet a paraszt egyetlen fényforrása, belsejének fűtőanyaga és homlokának fényesítője – a törökbors, ismertebb nevén pirospaprika. Nem is az Alföldön volna az ember, ha a káposzta között nem bújna meg egy-egy nagyobb húsgombóc, természetes nehezékként alásüllyedve az ember végeláthatatlan bendőjének a mélyébe, előhívva azt a hatalmas szomjúságot, amelyre válaszul az ember csak hűvös borokból kénytelen nagyot hörpinteni, felcsigázva a szittya nemzetség ősi harci kedvét.

 

Egy ilyesféle pihenőt követően vonulnak fel a hurkák és kolbászok, amelyek igazi lényege akkor frissiben, és főképpen kemencében, száraz gyümölcsfák parazsa között bújik elő, és készteti az evőembert újabb kalandok átélésére. Tikkadt torok fogadja a vacsora legvégén felbukkanó jánoshidai különlegességet, a „diderkét”, ami nem más, mint dagadóba töltött darált hús, véres és májas hurkák között ropogósra sütve.

 

Régi legendák szerint egy tor végén még sült kappan is járja, nem is beszélve ropogós rétesekről, percegő szalonnával megszórt túrós csuszákról, és a hajnalig tartó mulatozásról. Erről azonban már képtelenség érdemben szót ejteni, ugyanis nem maradt egyetlen hírvivő sem a LUCULLUS tagok közül, aki hitelt érdemlően lett volna képes az epilógust illetően beszámolni.

 

s.t. & t.g.

 

Címkék: disznóvágás